:(

Láttam pár órásan, térdeltem az anyja kosara mellett, és segítettem neki, hogy tejhez jusson (igen, volt, hogy ehhez szét kellett nyitnom a száját). Drukkoltam, mikor menni tanult. Tapsoltam, mikor először hallottam vakkantani. Sírva nevettem, mikor a nála kétszer nagyobb csontot nyalogatta. Rágni nem tudta még, épphogy kibújtak a tejfogai.
Reszkettem, mikor ő is megesett, nagyon fiatal volt még. Ott ültem mellette, mikor elkezdődött, segítettem neki is, ahogy az anyjának. A karomban vittem le, hogy pisilni tudjon.
Sírtam, amikor nem akart velem aludni. Dédelgettem, mint egy gyereket. Apró ajándékokat vettem neki. Szívecskés nyakörvet, csontocska alakú jutalomfalatot. Betűgyöngyből kiraktam a nevét, sokáig az volt a nyakörvén biléta helyett. Egyszer elhagyta, akartam újat csinálni, de aztán megkapta a chipjét. Csurom vér volt szegénykém nyaka, mert annyit mocorgott, hogy a doktornő majdnem beletörte a tűt.
Nyeltem a könnyeimet, amikor Turboval és Piri mamámmal elköltöztek. Velem maradt Kutyi, a kölyke, de azért mégiscsak bántott, hogy ő már nem velem ébred. Aggódtam, fog-e tetszeni neki az új ház.
Imádott vidéki kutya lenni, felfedezni, ásni, heverészni a kertben a napon. Lehetőleg hanyatt, hogy foltosra barnulhasson a pocakja.
Kedd délután tudtam meg egy facebook kommentből, hogy elütötte egy autó és egy kukában találták meg. Reszketve hívtam Piri mamát, magamban fohászkodtam, hogy csak ne legyen igaz. A kérdésem utáni hosszú, mély sóhajtás szertefoszlatta a reményemet. Most szidhatnám a felelőtlen autósokat, vagy írhatnék regényhosszúságú értekezést arról, szabad-e elütött kutyát (akár él még, akár nem) a kukába dobni, de nem teszem. Baleset volt. Lyuk volt a kerítés alatt, amire senki sem figyelt. Nem csak az autós hibázott, hanem Piri mama is. Egy kicsit magamat is hibásnak tartom, törődhettem volna vele többet, járhattam volna haza gyakrabban.
Ne haragudj, Kedves Olvasó, nem tudok napirendre térni afölött, hogy Bizsu nincs többé. Hogy soha többet nem fogja a combomat kaparni fél perc figyelemért (vagy inkább mert fél percig nem rá figyelek), nem fog többé rám nézni a gyönyörű, szomorkás szemével, nem fog többet a fülembe nyalni, az ölembe bújni, az ebédemből kérni. Még a sértődött elvonulásait is imádtam.
Turbo két napig kereste. Az egész várost bejárta utána, aztán hazasétált.
Pici Kutyi csak azt látja, hogy néha összegörnyedve sírok. Nem érti. Talán majd akkor fogja érteni, ha legközelebb meglátogatjuk Piri mamáékat, és Bizsu nem rohan elénk farkcsóválva, hogy összepuszilgasson minket.
Hiányozni fog.