tag:blogger.com,1999:blog-50103025929458295312024-02-19T07:03:20.316+01:00Norewa naplója"...and there's a million voices"<br>
(Youssou N'Dour&Neneh Cherry: 7 seconds)Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.comBlogger757125tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-35508235233816236212020-12-06T23:43:00.003+01:002020-12-07T00:23:05.905+01:00Sarj átvette az irányítást<p> November 24-én, kedden betöltöttem terhességem harmincötödik hetét. Rettentő büszke voltam magamra, még mondtam is a Sarjnak, hogy ha még két hétig marad, akkor minden rendben lesz. Szerdán elmentem a közeli lengyel boltba némi kefirért, mert egyrészt úgy döntöttem, az utolsó néhány hetére szépen visszavezetem az étrendembe az állati eredetű dolgokat, másrészt iszonyatosan égett a gyomrom és a kefír gyakorlatilag az egyetlen dolog, ami ilyenkor segít. Délután elcsattogtam a szervizbe leadni a telefonomat (vízbe esett), aztán hazafelé jövet vettem észre, hogy lenyomtam laza 12ezer lépést (mielőtt bárki azt mondaná, hogy nem vagyok normális, simán mentem ennyit, néha többet is napi szinten, míg bejártam dolgozni, de a harminckettedik héten még hátizsákkal jártam bevásárolni), el is fáradtam rendesen, de más bajom igazából nem volt nagyjából este hétig, amikor is viszontláttam a hazafelé jövet megevett péksütit, nem is nagyon akaródzott utána vacsorázni. <br />Csütörtök reggel felkeltem, kimentem pisilni (<strike>tudom, lesz*rod az intim részleteket, Kedves Olvasó</strike>), majd konstatáltam, hogy valószínűleg távozott a nyákdugóm. Fellélegeztem volna, ha nem lett volna benne némi alvadt vér. Szóltam Férjnek, hogy valami nem oké, hívom a kórházat. Ők azt mondták, biztos ami biztos alapon menjek be, ha másért nem, saját magam megnyugtatására, mondom oké, de nincs se kórházi pakkom, semmim, mondták, hogy nem baj, nincsenek fájásaim és nem folyt el a magzatvizem, valószínűleg semmiség. Vigyem a terheskönyvem, ha bármi van, a többit ők adják. Férj közben elvitte lakótárs gyerekét a suliba, én meg minden igyekezetem ellenére pánikolni kezdtem. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy taxit hívjak és felöltözzek. A taxiba ülve éreztem először, hogy görcsölök, hiába nyugtattam magam azzal, hogy valószínűleg csak jóslófájás, a pánikroham küszöbén szálltam ki a taxiból, a sofőr iszonyú rendes volt, végig beszéltetett. Férj is pont akkor ért a kórház elé, együtt mentünk be. A váróban nem ülhetett velem, viszont az ott lévő lengyel szülésznő látta, hogy iszonyatosan félek, úgyhogy leült velem beszélgetni, aztán már hívtak is be, felcsaptak rám egy magzatmonitort (mittudoménhogyhívják), fél óra múltán közölték, hogy minden oké, csak az idő közben megmért vérnyomásom aggasztó, erre én: ööööö, pánikolok, hívják be Férjet, mert ő tudja kezelni. Ez meg is történt, mondták, hogy akkor hoznak vizet, menjek el pisilni, mert kéne minta, mondom oké. Fordultam egyet az ágyon, hogy akkor felkelek és megkeresem a mosdót, erre elöntött valami meleg. Nézek jobbra, nézek balra riadtan, mondom szerintem bepisiltem, erre az ott lévő szülésznő közölte, hogy valószínűbb, hogy a magzatvíz folyt el, mondom lehet, mert továbbra is kell pisilnem. Kimentem, adtam mintát, mire visszaértem, becsatlakozott a buliba egy orvos is, azt hiszem, itt kezdtem először sírni. Nagyon higgadtan és érthetően elmondta, hogy 35 hetesen egy babának már nagyon-nagyon jó esélyei vannak, nincs miért aggódnom, mivel magas a vérnyomásom és elfolyt a víz, megindítják a szülést, na itt összenéztünk Férjjel és egyszerre közöltük, hogy "Naaztmárnem!". A doki nem értette, már magyarázta volna elölről, közbevágtunk, mondtuk, hogy császár, mert megvakulhatok. Doki erre félrehívta Férjet, aki elmondta neki, hogy gyerekként gond volt a szememmel, háromszor műtöttek miatta, komoly esély van rá, hogy szülés közben az erőlködéstől részben vagy teljesen megvakulok. A doki kérdezte, van-e erről papírunk. Van, de Magyarországon, x ideje kérjük, hogy küldjék át. Gyors guglizás, oké, valós veszély, de papírok nélkül nehéz, mindegy, megoldja, egyébként is esélyes, hogy preeklampsziám van (mint utóbb kiderült, nem volt), amiatt magas a vérnyomásom, illetve ekkor már volt pár kisebb fájásom is. Innentől felgyorsultak az események, Férj azzal jött vissza, hogy akkor most sétálunk egyet, mert külön szobát kapok. Én még mindig nem fogtam fel, hogy maradnom kell, haza akartam menni, sírtam, hogy de hát semmim sincs, még egy hálóingem se (egész konkrétan aznap akartam összerakni a kórházi pakkot, előző nap vettem meg a hiányzó apróságokat hazafelé menet a Bootsban) és egyébként is a kutya meg a munka, órát kell tartanom délután. A szülésznő csak fogta a fejét, na, megint egy munkaholista. Itt már sokmindent blokkolt az agyam, de összeszedem, ami nagyjából megmaradt. A következő emlékem, hogy három(!) kanüllel és egy katéterrel gazdagodva fekszem az ágyon egy kórházi hálóingben, miközben Sarj szívhangját keresgélik (végül gyors ultrahang kellett, hogy megtalálják), semmi gond nem volt vele, csak sikerült úgy fordulnia, hogy a gép csak és kizárólag akkor érzékelte, ha valaki kézzel(!) tartotta a megfelelő helyre, én már röhögtem kínomban. Kaptam némi szteroidot, közben már nagyon éhes voltam, aznap összesen két csokis kekszet ettem, de mondták, hogy már nem ehetek, mondom akkor legalább inni adjanak. Azt is csak kis mennyiségben szabad. Jó, akkor szerezzenek nekem jégkockát, meggebedek, olyan melegem van. Snitt, dokinő jött, kérdez, a kérdések felére nem is emlékszem, de tudom, hogy az érzéstelenítés miatt kellettek. Aláírtam pár papírt. Snitt, szülésznő hozta Férj műtősruháját, majd közölte, hogy nemsoká megyünk a műtőbe. Azt hiszem, itt megint sírtam. Iszonyatosan féltem. Férj nyugtatgatott, később mondta, hogy borzasztóan aggódott, a kedvemért próbált higgadtnak tűnni (elég jól ment neki). Visszajött B, a szülésznő, adott rám egy kórházi bugyit (a sajátom a menő mosható betétemmel együtt a kukában végezte), hogy legalább ne nézze a fél szülészet az alfelemet, persze végül elég sok alkatrészemet látták hosszas kórházi tartózkodásom során, de ebbe inkább most nem megyek bele. Egyik oldalamon Férjjel, másikon B-vel és az infúziós álványommal indultunk tehát a műtőbe, azt hiszem, mondtam valami olyasmit, hogy ez itt a kifutóm, nagyon glamúr. A műtőben ismét pánikolni kezdtem, megkérdeztem, nem mehetnénk-e inkább haza, mondták, hogy ahhoz kicsit már késő. Volt egy nagyon rendes doki, ő végig beszéltetett, míg megkaptam az epidurált, illetve kérdezte, milyen zenét rakjon be nekem, mondtam, hogy Beatles-t, azt mindenki ismeri és lehet énekelni rá, mert pánikolás közben két dolog szokott segíteni, az egyik, ha beszéltetnek, a másik, ha énekelhetek, de ez utóbbi nem igazán elfogadott, mármint úgy társadalmilag, na erre mondta, hogy nekem itt most szabad. Közben felfektettek a műtőasztalra, majd egy spray-vel elkezdték tesztelni, hat-e az érzéstelenítő. Fél füllel hallottam, hogy valaki megjegyzi, hogy nagyon lement a vérnyomásom, erre felcsattantam, hogy eddig az volt a baj, hogy magas, most az a baj, hogy a béka segge alatt van, maguknak kérem semmi sem jó. Röhögés. Férj elmondása szerint elmeséltem, hogy összefutottam anno Pesten Bruce Willis-szel (valóban megtörtént, a Die hard sokadik részét forgatták), én erre nem emlékszem. Aztán énekeltem a Blackbird-öt, mire B megjegyezte, hogy végre valaki, aki tud is énekelni, illetve dokibá, aki az egész szülést koordinálta, megkérdezte, honnan az énekes múlt és miért éppen Beatles, mondom kórus meg zeneiskola, a Beatles-t meg az angoltanárom szerettette meg velem. Az is rémlik, hogy megjegyeztem, olyan érzés amit épp csinálnak, mintha elmosogatnának bennem, itt megint nevettek, mert szerintük ennyire pontosan még senki sem írta le, milyen érzés a császármetszés. Egyébként fájdalmat nem éreztem, csak nyomást, jobbra-balra pakolgatták az alkatrészeimet. Eltelt néhány perc, majd dokibá annyit mondott, na, most jön! Négy óra ötvennégy perc. Pár másodperc múlva mintha egy kismacskát hallottam volna nyivákolni, majd hangosan, élesen felsírt egy baba. A mi babánk! Megláttam és elsírtam magam. Kislány! Férj gyorsan ment is vele, míg a gyerekorvos megvizsgálta, aztán felfelé tartott hüvelykujjal jelezte, minden rendben. Megint sírtam. Már hozták is vissza, de nem mertem kézbe venni még, így az apja fogta. Csupa magzatmáz volt és torka szakadtából ordított, de a világ leggyönyörűbb kisbabájának láttam. Két kiló negyvenkét deka, hála az égnek, korához képest nagy volt. Közben tovább pakolásztak bennem, a két rohadék miómát nézték, miután kiszedték a méhlepényt. Végül összevarrtak, aztán átraktak egy idő közben begurított ágyra, itt már kézbe mertem venni a kislányomat. Apjaneve Diána Rozália rögtön abbahagyta az ordítást, elindultunk kifelé, persze előtte nagyon megköszöntük mindenkinek a segítséget. Az őrzőben kb egy órát töltöttem, kaptam egy kis darab piskótát és szűk egy deci vizet. Felhívtuk Piri mamát, aki mit sem sejtett, először nem is értette, mi van, aztán leesett neki. Snitt, ismét gurulok, vissza a szobába, ahol előkészítettek. Rémlik, hogy próbáltam szoptatni, aztán jött az ügyeletes szülésznő és egy fecskendővel megfejt, mint egy tehénkét.Vízért könyörögtem, rettenetesen ki voltam száradva, de azt mondták még nem szabad. És őszintén bevallom ennél többre nem emlékszem. Arra sem, hogy Férj mikor ment haza. Még a másnap is homályos, de ez már egy másik történet.<br /></p>Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-11828004114889923162020-10-21T18:19:00.001+02:002020-10-21T18:19:42.888+02:00Ez is érik egy ideje...<p> Hirtelen nem is tudom hol kezdjem. Talán ott kellene, hogy bő három héttel az előző bejegyzésem után a Sarj, aki immár harmincadik hete átvette az irányítást a testem (és az életem) felett, két csíkot rajzolt a terhességi tesztre. Mindig is büszke voltam arra, hogy őszintén írok ezen a blogon az érzéseimről és az élményeimről, úgyhogy szépen kérlek, Kedves Olvasó, ne ítélkezz, amikor azt mondom, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. Sírtam, nem hittem el, hogy valóban terhes vagyok. Férj ott ült mellettem, ahogy tartottam a tesztet a kezemben és várta velem az eredményt. Kettőnk közül -természetesen- ő volt higgadt és racionális és azonnal láttam, hogy nagyon-nagyon örül. Én jó darabig nem tudtam felhőtlenül örülni. Május elejére sikerült leszervezni egy ultrahangot, ekkor a hatodik hétben jártam, itt dokibá is megerősítette, amit két teszt után szinte biztosra vettünk. Egy élő embrió. Instant szerelem, mindkettőnk részéről. A tizedik héten derült ki, hogy Sarj mellett egy miómát is sikerült növesztenem, szóval az ultrahang utáni naptól vegán lettem (erről külön bejegyzést tudnék írni, röviden annak, aki nem érti az összefüggést, a hús és a tejtermékek elég sok hormont tartalmaznak, a mióma meg azokat szereti, nő tőlük, mint a gomba). Néha csalok, hetente egyszer engedélyezek magamnak egy pici húst vagy sajtot, esetleg tojást. Sarj köszöni szépen, remekül van, egy hete láttuk megint, integetett is. Jó arc, csak mostanában nem hagy aludni. <br />Az esküvőnk júliusban majdnem úgy zajlott, ahogy elképzeltük, meghitt volt és szép, némi humorral fűszerezve. Sajnos nem mindenki lehetett ott, ettől függetlenül életre szóló élmény volt. Nagyon-nagyon boldogok vagyunk azóta is és őszintén szólva mindketten sokkal nyugodtabbak.<br />Augusztus végén, nem sokkal az újabb határzár előtt sikerült visszajönnünk Londonba, ekkor huszonkét hetes terhes voltam. Rögtön elkezdtem időpontokat foglalni a kórházba, háziorvoshoz, hát mit mondjak, az itteni terhesgondozás teljesen más. Erre rátesz egy lapáttal, hogy alapból fehérköpeny-fóbiám van, tehát alapból nehezebb pozitív fényben látni az egészet. Maradjunk annyiban, hogy egy nagyon durva pánikroham kellett ahhoz, hogy végre figyeljenek arra, amit mondok és hogy ne rángassanak vissza heti szinten újabb (teljesen felesleges) időpontra. Ne ijedj meg, Kedves Olvasó, a miómá(ka)t leszámítva tankönyvbe illő értékeim vannak, Sarj egy egészen picit nagyobb, mint kellene, de azt mondták, ez előfordul (nem, nem vagyok cukros, csináltak terhelésest). Férj erre csak annyit mondott, persze, hogy nagyobb, anyagból van, ő csinálta. Továbbra is rettentő büszke. Boldogság van. <br />Szeptemberben visszamentem dolgozni, múlt hétfőig engedtek bejárni. Nem azért, mert nehezen viselem a terhességet (bár egyre kevesebb az energiám, nagyon hamar elfáradok, ebben valószínűleg közrejátszik, hogy a Sarj esténként nagyjából Sziget-fesztivál szintjén bulizik a hasamban), hanem mert a világjárvány miatt külön szabályozás van a kismamákra, a huszonnyolcadik hét után otthon kell maradni, nyilván esetemben tudták biztosítani a feltételeket, hogy tovább taníthassak. Itthonról dolgozom, kb olyan, mintha szobafogságban lennék, nem baj, téli szünetig kibírom, főleg úgy, hogy közben lesz egy őszi is a jövő héten. De legalább nem kell korán kelnem... :)<br /><br /></p>Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-88641069702086805432020-04-01T11:13:00.000+02:002020-04-01T11:13:00.097+02:00Üzenet a karanténbólAz egész világ megbolondult. Az élet megállt. Az ész is.<br />
Fel nem foghatom, miért kell denevért enni. Félig nyersen. Vagy egyáltalán.<br />
Hallottam én már mindent, hogy ez isten büntetése (szándékosan kisbetűvel, mert büntetőistenben nem hiszek) meg hogy a világnak meg kell tisztulnia. Az biztos, hogy amit eddig megszoktunk, annak vége. Ez már a normális kerékvágásba visszaállni nem fog. Az emberek nem tartják be a korlátozásokat, erőszakosan ragaszkodnak a rokonlátogatáshoz, a bulizáshoz. Én meg itthon ülök, itthonról dolgozom, lemondok k*rva sok mindenről azért, hogy minél hamarabb vége legyen a kib**zott rémálomnak.<br />A tanárképzésem záróvizsgája határozatlan időre halasztva. Négy nappal a tervezett időpont előtt zárták be az iskolákat. Az esküvőnk egyelőre meg lesz tartva, bár elég valószínű, hogy csak mi leszünk ott két tanúval. Eredetileg is szűk körben akartuk.<br />
Hiányzik a munkám, hiányoznak a gyerekek, még azok is, akik egyébként az agyamra mennek a folyamatos nyafogással vagy a hisztirohamaikkal. De most azt sem tudjuk, idén kinyitnak-e az iskolák. Lesz olyan, akit valószínűleg már nem fogok látni többet, mert az utolsó tanévét tölti nálunk.<br />
Nem vettem komolyan a vírust nagyon sokáig. Kinevettem azt, aki tíz csomag vécépapírt vett meg ugyanannyi tésztát. Furcsán néztem arra, aki maszkot vett fel. Most betartom a játékszabályokat, mert tényleg szeretném, hogy belátható időn belül lecsengjen az egész.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-54026886445209218512019-11-22T08:24:00.000+01:002019-11-22T08:25:41.567+01:00Helyzetjelentés, vagy valami olyasmi... <div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhS67CbBT10Je2u8D05tzNzTo8bO-AUqBMrTOnW6KpEAT0KErcJCExqS5BCBqHdCtwMprQDIZKfKJyEQ5MWsSKVJvM9UPtBPDOifF-fkfQ227MeD1m-NeJZQ49XAVnjlxOTU79XVNmL7Wk/s1600/IMG_20190823_133347.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="1600" data-original-width="1200" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhS67CbBT10Je2u8D05tzNzTo8bO-AUqBMrTOnW6KpEAT0KErcJCExqS5BCBqHdCtwMprQDIZKfKJyEQ5MWsSKVJvM9UPtBPDOifF-fkfQ227MeD1m-NeJZQ49XAVnjlxOTU79XVNmL7Wk/s320/IMG_20190823_133347.jpg" width="240" /></a></div>
Csak eljutottam odáig, hogy ezt ide feltöltsem. Három hónapja lesz, hogy igent mondtam.<br />
Nem ígérem, hogy lesznek esküvőszervezős posztok, időm kb semmi. Majd lesz egy mesélős a közeljövőben. Vagy nem. Mittudomén.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-47498236986897093102019-08-16T11:19:00.001+02:002019-08-16T11:19:42.426+02:00Tévedni emberi dolog, avagy lehet, hogy az én tündérmesém most kezdődikElkiabálni persze nem akarom. Csak annyit mondok, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy a hülye pesszimista hangok mondták a fejemben. A többit meglátjuk.<br />
Tudom, hogy nem lesz egyszerű. Sosem az, egy jó párkapcsolatba rohadt sok energiát kell fektetni. Lesznek buktatók, de azok után, hogy egy pánikroham kellős közepén nem karba tett kézzel állt, hogy aztán sértődötten elvonuljon, hanem ott ült és végig azon volt, hogy mihamarabb túl legyek rajta, azt gondolom, együtt mindent túlélünk.<br />
A lényeg, hogy most nagyon jó és azon leszünk, hogy ez így is maradjon.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-61958553218536741542019-07-30T09:31:00.000+02:002019-07-30T09:31:20.751+02:00Szerelem és egyéb kamu mesékNincs olyan, hogy igaz szerelem. Legfeljebb a kiváltságosoknak jut. De a sors előbb-utóbb mindenkinek benyújtja a számlát. Nekem is benyújtotta, mert mertem hinni, mertem tisztán, őszintén szeretni. Azóta is nyögöm a tartozást.<br />
Megpróbáltam, nem ment. Hónapokig randizgattunk, de még csak nem is kötődtem hozzá különösebben, nemhogy szerelmes legyek belé. Jó volt vele beszélgetni, ennyi.Az önbizalmamnak ideig-óráig jót tett. De azt nem tudom, képes leszek-e valaha szeretni. Mindig ugyanoda lyukadok ki. Mi a garancia, hogy nagy ő, nem időpocsékolás lesz a következő? Semmi. A nagy ő nem létezik.<br />
Majd eljön. Aha, persze. Dehogy jön. Ezt a "minden a maga idejében történik" baromságot csak olyanok szajkózzák, akik még nem veszítették el szerettüket idejekorán. Az ok máig tisztázatlan, az orvosok csak vonogatják a vállukat. Harminchat éves volt. Ez is a maga idejében történt? Na ugye.<br />
Valaki a nagyon távoli múltból szeretne ismét az életem része lenni. Mi a garancia, hogy nem ver át megint? Hogy nincs két-három másik nő, akinek ugyanígy teszi a szépet? Semmi.<br />
Nem tudok megbízni már senkiben.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-59058053797843159582017-11-06T20:47:00.001+01:002017-11-06T20:48:01.173+01:00Nem egyszerűHol is kezdjem? Halogatom ezt a blogbejegyzést már hetek vagy inkább hónapok óta. Július végén szingli lány lettem. Azaz nem pontosan, de ezt mindjárt kifejtem. Szóval egy kellemes, júliusi napon, nem sokkal a heti bevásárlás lebonyolítása után a szobában punnyadtunk Pasival és láttam rajta, hogy valami motoszkál a fejében, majd közölte, hogy szomorú, mert el kell mondania valamit. Azt mondta, már nem szerelmes belém. Nem érez irántam semmit, szeret, mint embert, de semmi több. Először fel sem fogtam, mit mond, csak tátogtam, mondom te most szakítani akarsz velem? Igen. Sikoltoztam, sírtam, majdnem pánikrohamot kaptam, nem tudtam, mihez kezdjek. Ez tartott talán öt-tíz percig, majd ránéztem és megkérdeztem, hogy akkor most mit vár tőlem, hogyan tovább? Költözzek el? Most azonnal? Egyáltalán mikor jött erre rá? Mi történt? MIÉRT történt? Nem tudja, nem egy csapásra döntött így, már hónapok óta érleli. Na ez volt a második sokk. Könyörögtem, gondolja át, adjon esélyt, hogy változtassak dolgokon, több minőségi időt töltsek vele, itt a nyári szünet, ne most dobjon el. Rábólintott, azt mondta, gondolkodik, addig ne szóljunk senkinek a szakításról. Két hétig gondolkodott, majd azt mondta, ne haragudjak, de ez nem fog menni. Oké, akkor nézek új albérletet, mert ezt nem lehet sokáig húzni így.<br />
Ez volt augusztus elején. Nekiálltam albérletet keresni, pár nap után találtam is egyet, ami fél óra sétára volt a munkahelyemtől. Írtam a főbérlőnek, oké, nézzem meg a szobát ekkor és ekkor, mondom jó. Megkértem Pasit, jöjjön el velem, mert egyrészt több szem többet lát, másrészt gondoltam, szeretné tudni, hogy hová kerülök. Két lakást is mutatott a főbérlő, az egyik sötét volt és mocskos, a másik világos, viszonylag rendezett, persze az ottani szobát néztem meg inkább. A fürdőszobába is benéztem, elég koszos és penészes volt, de inkább nem szóltam semmit, megköszöntük a főbérlőnek és elindultunk haza. Úton hazafelé Pasi egész végig azt mondogatta, hogy nem olyan rossz hely, oké, a fürdő koszos, de ne az Álomházhoz viszonyítsak, mert ott mindig minden tipp-topp volt, meg csak egyszer kell kipucolni, utána meg csak fenntartani, meg hogy milyen jó lesz, közel a munkahely, nem fogok szívni a vonattal meg a sok hülye emberrel. Igen ám, de ekkor hat ember élt a lakásban, én meg már hónapok óta mondogatom, hogy öreg vagyok a társbérlethez, maholnap harminc éves, nem akarok már sokadmagammal élni. De két hónap a minimum bérlés, annyit bárhol kibírok, mondom jogos. Ő kivenné. Jó, akkor kiveszem. Nyilván szabadulni akart tőlem, bár az nem zavarta, hogy egy ágyban alszunk. Csak menjek már onnan, ő meg költözhessen Írországba, mert közben persze lemeccselte a főnökével, hogy átmegy. Nem baj, hogy Dublin az én gyerekkori álmom, még egy kés bőven elfér a szívemben.<br />
Írtam sms-t a főbérlőnek, oké, szeptember elsejétől költözhetek, mondom zsír, az még három hét, sebaj, kibírjuk valahogy. Közben elcsíptem egy telefonbeszélgetést, Pasi azt ecsetelte a főnökének, hogy neki saját fürdőszoba kell. Én erre kiborultam, mert én persze elégedjek meg egy fürdővel, amin négy másik emberrel osztozom. Sírtam egy teljes napot, akkor kiadtam minden dühömet. Onnantól viszonylagos békében voltunk egymás mellett, ugyanúgy csináltunk dolgokat, mint a szakítás előtt, főztünk, filmet néztünk, beszélgettünk, eljártunk bevásárolni. Közben én dobozoltam. Aztán eljött a költözés napja. Béreltem költöztetőt, de Pasi is segített átcuccolni. Aztán mint aki jól végezte dolgát, hazament, én meg egyedül maradtam Kutyival, meg a bedobozolt fél életemmel.<br />
Azóta is úgy érzem magam, mint akit félbevágtak. Istenbizony, próbálok nagyon erős lenni, sokszor megy is, de attól még borzasztóan hiányzik. Van egy bazinagy lyuk a mellkasom közepén és nem akar behegedni. Nem jobb, csak nem panaszkodom, tartom magam, mert ezt várják el tőlem. Mert számítanak rám a munkahelyemen, mert Piri mama szíve megszakadna, ha feladnám. Sokan támogatnak, olyan emberek álltak mellém, akikről nem is gondoltam volna. De ettől még fáj, mert terveim voltak, mert én komolyan gondoltam, hogy végtelenül meg hogy örökké, én valóban mellette akartam, mellette akarok megöregedni. Én nem szeretem kevésbé.<br />
Akkor sem, ha most az ő döntése miatt Álomházból rémálomba kerültem, mert fikarcnyira sem törődnek velem a lakótársak, mert szó szerint lesz*rják, ha kitakarítom a fürdőt, mert a lépcsőn cipővel trappolnak végig, hiába kértem, hogy ne tegyék, mert minden héten egy kiló mocskot szedek össze. Egyikük többször is nekem esett, ordítozott velem, minden holmimat dugdosnom kell, mert egyrészt emlegetett lakótárs hisztizik miatta, másrészt ha elől hagyok bármit a konyhában, azt garantáltan használni fogják, de elmosni már nem. Tegnap reggel hányást takarítottam a wc pereméről meg az ülőke aljáról. Nem a sajátomat. Egy hete sem laktam itt, de megzabálták a reggelire vett epremet, és ezek csak a kisebb problémák.<br />
A nagyobbak, hogy már két hete nincs internetünk, ezt a posztot offline írom és mobilnetről töltöm fel. Dolgozni így lehetetlenség, nem tudok normálisan felkészülni az óráimra, bár hála az égnek, ezt nem nagyon lehet észrevenni, mivel hellyel-közzel tudom, mikor mit akarok elmondani, megtanítani a gyerekeknek. Fűtés, bár november eleje van, nincsen, mert a boiler ki-be kapcsolja magát, hol van meleg víz, hol nincs, mint a mesében, az angol házakban meg ugye egy rendszerről megy a fűtés és a meleg víz. Múlt héten háromszor kellett jéghideg vízben zuhanyoznom, ebből kétszer jéghideg vízben mostam hajat. Mindezért pedig annyit fizetek, amennyit korábban lakbérre és tömegközlekedésre együtt költöttem.<br />
Pasi felől utoljára két hete hallottam, meg kb egy órája jött egy e-mail a Google-től, hogy már nem vagyok tagja a családi csoportjának, tehát megszűnik a Google Music előfizetésem, amit eddig neki köszönhettem. Néhány napon belül valószínűleg a Netflix is hasonló sorsra jut, mondjuk tök mindegy, mert úgysincs internet. De mindez nem számít, ha az összezúzott álmaimra gondolok, arra, hogy azt terveztük, lakást bérlünk valahol, nem messze a sulitól, ahol dolgozom. Elkezdtem a tanárképzést, a suli szervezésében, és őmiatta harcoltam ki, hogy hat helyett tizenhat órám legyen egy héten, mert ha nincs meg a kellő óraszámom, évekig húzódik a képzésem, így viszont legrosszabb esetben is két évembe telik, és tudtam, hogy ő már nem akar sokáig Londonban maradni, viszont én tanári diploma nélkül nem akartam elmenni innen. Arról álmodoztam nem egész fél éve, hogy egy-két éven belül megkéri a kezem.<br />
Most itt állok, illetve ülök, majd' harminc évesen, magányosan, a kutyán kívül mással nem beszélek az anyanyelvemen, ha magyar szót akarok hallani, telefonálnom kell. Azt meg elképzelni sem tudom, hogy másvalakivel bármit is kezdjek. Megtehetném, nem vagyok rossz nő, koromhoz képest pláne nem, csapja is a szelet egy kolléga, de én Pasit akarom visszakapni. Akkor is, ha lehetetlen. Akkor is, ha elbánt velem. Akkor is, ha sokat veszekedtem, ha sokat sírtam, ha stresszes voltam. Mert belőle merítettem erőt, mert nekem ő volt a boldogság. Nekem ő volt az otthon, nekem ő volt a minden és büszke voltam rá, hogy az ő párja lehetek. Nekem ő volt az élet, ő volt a levegő.<br />
Augusztus óta fuldoklom.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-3565410107704810042016-09-24T13:26:00.001+02:002016-09-24T13:26:20.482+02:00RebootKicsit berántott a gépszíj. Munka-Pasi-Kutyi háromszög, ezt már az előző bejegyzésben említettem. Persze voltak, vannak változások. Öregebb lettem egy évvel, teljesült egy nagyon régi álmom, a bakancslistám egyik tétele. A britek idióták, kiszavazták magukat az EU-ból (egyelőre nincs konkrét tervünk, nem költözünk pánikszerűen haza, vagy máshová, kivárjuk, mi sül ki az egészből). Két hétre hazamentünk. Na de menjünk szépen sorjában.<br />Nem sokkal a legutóbbi blogposztom után elrepültünk Dublinba, azaz teljesült (<strike>az egyik</strike>) legnagyobb vágyam, húsz éve láttam egy tv-műsort Írországról és én akkor azt mondtam, hogy oda akarok menni, ez volt az elsődleges motivációm arra, hogy elkezdjek angolul tanulni, mert megnéztem a Világatlaszban, hogy mi a hivatalos nyelvük és akkor láttam, hogy ír és angol és az iskolában lehetett angol nyelvet választani, szóval... Na de a lényeg, egy egész hetet töltöttünk ott, én végig a fellegekben jártam. Dióhéjban, a teljesség igénye nélkül: volt szerencsém látni a Trinity College híres régi könyvtárát, sétáltam a St Stephen's Greenben, voltam az Ír Nemzeti Múzeumban, megnéztük a Dubliniát, ez egy interaktív kiállítás a középkori Dublinról, megnéztük Powerscourt kertjét Pasi főnökével, elmentünk a Powerscourt-vízeséshez, ettünk egy jó báránypörköltet Írország legmagasabban fekvő pubjában (a Wicklow-hegyekben lévő Johnnie Fox's), megtanultunk sört csapolni a Guinness-gyárban, kóstoltam whiskey-t a régi Jameson's-gyárban, a Liffey-n horgonyzó Jeanie Johnston-on az ír történelem egyik legszomorúbb eseményéről, a burgonyavész okozta Nagy Éhínségről és az azt követő kivándorlásról hallhattunk részleteket, de épp ottjártunkkor volt a Húsvéti Felkelés századik évfordulója is, gyakorlatilag minden erről szólt. Legnagyobb bánatunkra nem jutottunk be a Kilmainham Gaolba, egykor börtön, ma múzeumként üzemel, tárlatvezető nélkül csak a tárgyalótermet nézhettük meg, a többi részre szervezett túrák vannak, de aznapra minden hely betelt, mi meg másnap már repültünk vissza Londonba. A tavasz további részében belföldön kirándultunk, megjártuk Hevert és Margate-et, ezen kívül majd' belefulladtam a munkába, az igazgatóhelyettes kitalálta, hogy én leszek az az emberük, aki ide-oda ugrál, ha helyettesíteni kell, ehhez az is hozzátartozott, hogy néha olyan diákokkal kellett lennem, akik bár hivatalosan a mi sulink diákjai, valójában egy másik iskola külsős képzésén vesznek részt, ez kicsit nyakatekerten hangzik, valójában nem az, túl sok dolgom ilyenkor nem volt, csak szemmel kellett tartanom a gyerkőcöt, csak hát az utazás húzós volt, meg sokszor elég váratlanul ért, hogy máshová kell mennem, nem a munkahelyemre. Ez a tanév utolsó előtti hetéig így ment, utána már csak az iskolán belül ugrabugráltam, hol egyik, hol másik osztályt boldogítottam.<br />A nyári szünet első napján aztán jól hazarepültünk, két csodás, bár kissé sűrű hetet töltöttünk el a családdal és a barátokkal, ráadásul az egészbe belepréseltünk egy négynapos balatoni mininyaralást Méripoppinsz barátnőmmel meg a drága Mérnök úrral, megünnepeltük a szülinapomat másodszor is egy jókora túró rudi tortával, volt jagyuttfagyi, cirógathattam Hugika kerek pociját, bár Unokahugi nem akart velem haverkodni. <br />A nyár további részében olvastam, rengeteget pihentem, Pasival és Kutyival hatalmasat sétáltunk Eynsfordból Dartfordba, párszor átrendeztem a könyvespolcot (<strike>csak a szokásos dilim</strike>).<br />Három hete kezdődött el az új tanév, nem ment simán, főleg mert tizenvalahány kolléga ment el, többek között az igazgatóhelyettesünk, de lassan-lassan belerázódunk. Egy hónap múlva őszi szünet, én már készülök a Halloweenre és nem ígérem, hogy mostantól rendszeresen fogok blogolni, de igyekszem majd gyakrabban, mert mindig történik valami. Ma reggel például ismét nagynéni lettem, fél 9-kor megszületett Szófia Sára, az unokahúgom, akit már nagyon-nagyon vártunk! Szívből remélem, hogy a szüleinek rengeteg örömük lesz benne! Kívánom, hogy hosszú és boldog élete legyen!Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-37121719302579435722016-03-29T11:37:00.000+02:002016-03-29T11:37:07.344+02:00Minden okéMarha nehéz úgy blogolni, hogy az életem a Pasi-Kutyi-Munka háromszög körül forog. Nem állítom, hogy az égvilágon semmi izgalmas nem történik velem, de hétfőtől péntekig napi 11 órát vesz el a munka (8 óra, plusz 3 az utazás). Este 6 körül érek haza, megvacsorázunk, kiviszem a kutyát, megnézünk egy filmet, aztán eldőlök, mint egy zsák krumpli, reggel fél 6-kor meg már kelek, 7-kor már a vonatra várok (most azért érek rá, mert tavaszi szünetem van, április 11-én kell visszamennem dolgozni). Hétvégenként örülök, hogy <strike>(lyuk van a seggemen)</strike> élek, bár most, hogy itt a tavasz, vagy legalábbis úgy csinál, mintha itt lenne, kitaláltuk, hogy kirándulni fogunk, még könyvet is vettünk London környéki gyalogtúrákhoz. Néha társasozunk a többiekkel, vagy elmegyünk moziba (láttuk például a Deadpoolt), együtt bevásárolunk, nemrég a Greenwich parkba is elsétáltunk, Kutyi nagyon élvezte, mindenkihez odarohant csaholva és megmondta, hogy ez itt az ő parkja és punktum. Nagy vonalakban ennyi.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-12120272642616537612016-01-09T19:38:00.001+01:002016-01-09T19:38:23.525+01:00Két hét otthonMost van egy lélegzetvételnyi időm (hétvége van, haha) szóval tudok mesélni.<br />
December 20-án, vasárnap repültünk Budapestre, esti géppel. Mivel még májusban vettük meg a jegyeket, a British Airways-zel repülhettünk (nagyjából ugyanannyiba került így, mint a WizzAir). Ahogy azt már tőlem megszokhattad, Kedves Olvasó, nem volt zökkenőmentes a történet, a reptéren ugyanis kiderült, hogy Pasi csomagja túlsúlyos, az enyém is éppenpont súlyhatáron van, szóval pakolhattuk át a bőröndjét, hála az égnek, semmit nem kellett otthagynunk. Innentől igazából nem volt problémánk a leszállás előtti pár percig, akkor ugyanis Pasi füle annyira bedugult, hogy még másnap is alig hallott, megfájdult a szemöldökcsontja, illetve nekem bedurrant a jobb felső bölcsességfogam, de úgy, hogy másnapra a fél arcom feldagadt, eldugult az orrom (csak a jobb orrlyukam), minden bajom volt, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy programokat szervezzünk magunknak :D A reptéren Piri mamámék vártak, de nem velük mentünk haza, hanem Pasi bátyjával. Későn értünk PilisCsodálatosra, sokáig dumáltunk, emlékeim szerint fél kettő körül feküdtünk le.<br />
Hétfőn tehát félig feldagadt fejjel (illetve Pasi félsüketen és félig-meddig náthásan) bementünk Pestre, hogy találkozzunk Méripoppinsszal. Az eredeti terv az volt, hogy megáztatjuk a kis alfelünket a Lukácsban, de végül fent említett okok miatt módosítottuk a programot. Elmentünk bonbonért a <a href="http://www.bonbons.hu/" style="color: red;">Csokiboltba </a>, mert ezer évvel ezelőtt megígértem magamnak, hogy fogok ott vásárolni, és amúgy is névnapi ajándékot akartam venni Pasinak. Bonbonozás után elsétáltunk a váci utcai Frei Kávézóba ahol kávézás közben átadtuk egymásnak a karácsonyi ajándékokat, részben legalábbis. Innen átmentünk a Blahára, mert kellett ez-az a Müllerből, meg a kézműves vásárban találtam magamnak egy kistáskát, amit jól meg is vettem. Mivel már kellően éhesek voltunk, elvillamosoztunk az Oktogonra és beültünk az Arriba-ba burritot meg jalapeno poppers-t enni, még mindig nem tudom eldönteni, késői ebéd vagy korai vacsi volt-e, a lényeg, hogy kaja után elsétáltunk a Nyugatiig, Pasinak kellett valami a Westendből, én meg beugrottam a Vodafone-hoz egy magyar SIM kártyáért, mert a régi Telenoros valamiért nem működött (és ez itt most reklám, igen, szeretjük a Vodát). Miután ezzel is megvoltunk, elmetróztunk az Árpád hídhoz, ahol jól megölelgettük Méripoppinszt, majd visszabuszoztunk PilisCsodálatosra.<br />
Keddre ledumáltam, hogy Tesómmal találkozom, meg sikerült azt is összehozni, hogy <a href="http://bogyonaploja.blog.hu/"><span style="color: red;">Aweláékhoz</span> </a>felmenjek. Kicsit későn ébredtem, így déltájban értem Tesómékhoz, ahol jót ebédeltem-sütiztem, ittunk kávét, dumáltunk, ajándékokat cseréltünk, megölelgettem Dádimat, aki változatlanul a legtutibb unokaöcsi a világon. Három óra tájban indultam el Aweláékhoz, pont elcsíptem a 62-es villamost, az Orczy térnél majdnem leszálltam reflexből, aztán eszembe jutott, hogy már nem ott lakom. Négyre értem oda, itt szintén ajándékok fogadtak, meg természetesen én sem mentem üres kézzel, Bogyólány lelkesen tépte a csomagolópapírt. Elsőre nem nagyon akart velem ismerkedni, de aztán hamar összebarátkoztunk (újra). Öt óra után megérkezett kedvenc valamikori Főnökasszonyom is. Nyolcig lelkesen dumáltunk, aztán le kellett lépnem, el akartam csípni a fél 10-es buszt, sikerült is.<br />
Szerdán úgy döntöttem, nem tűröm tovább, hogy manóarcom és plusz egy alsó szemhéjam van a hülye bölcsességfogam miatt. Fogtam egy jégakkut és lejegeltem a pofám. Közben jót heverésztem, szórakoztam Pasi unokaöccsével, aki nem mellesleg a keresztgyerekünk is, meg ha már úgy esett, hogy nem szerveztem programot, megcsináltam előre némi papírmunkát meg online tréninget (része a próbaidőmnek). Késő délutánra a duzzanat sikeresen lelohadt, azóta sincs semmi problémám (le is kopogom gyorsan).<br />
Csütörtökön sem mozdultunk ki, inkább készülődtünk a szentestére, ami a szokásos meghitt, családias hangulatban telt, ajándékozás közben jókat nevettünk Keresztgyerkőcön. A vacsora elképesztően finom volt, sült pulyka, krumplisaláta, zöldséges rizs, sült krumpli, sütemények, tényleg minden olyan volt, ahogy szeretjük :)<br />
Pénteken délelőtt Pasi nagynénjéék jöttek ajándékozni, ebédre meg a nagyszüleihez mentünk, ahol (szokás szerint) degeszre tömtük magunkat, krémlikőrt ittunk és Catanoztunk. Este Jocival, Pasi egyik legjobb barátjával ittunk, illetve én igen hamar kidőltem, meg nem nagyon akartam szétcsapni magam, de majd mindjárt kitérek erre is.<br />
Szombaton Pasi szüleivel autóba ültünk és elmentünk Piri mamához, mert végre nagy nehezen sikerült leszervezni, hogy találkozzanak. Kövezz meg, Kedves Olvasó, több, mint három éve vagyok Pasival, de a szüleink még nem ismerték egymást. Rögtön megkapták a családom egy jelentős részét, a nővéremék igazoltan hiányoztak, Lolita is ígérte, hogy ott lesz, végül nem jött össze. Jó hangulatú ebéd volt, nem mellesleg finom is, sült pulyka (igen, megint) almás-fahéjas burgonyakrokett, majonézes krumpli, krumplipüré, franciasaláta, Keresztanyum zserbója, mákos guba torta, sütőtökös kókuszgolyó, citromhabos álom, csokis fatörzs, mézes krémes, tiramisu, trüffelgolyók...Szóval sokadszor degeszre tömtük magunkat, aztán elköszöntünk Pasi szüleitől egy időre, mert ők hazamentek, mi maradtunk Piri mamánál pár napot.<br />
Vasárnapra mozijegyünk volt, délelőtt nagyrészt lustálkodtunk, aztán átjöttek Hugiék, velük meg annyira eldumáltuk az időt, hogy majdnem lekéstük a FILMET. Hogy mit néztünk? Természetesen a Csillagok háborúja új részét. Nem fogok spoilerezni, csak annyit mondok, ELKÉPESZTŐ, tessék elmenni megnézni! Film után még beszélgettünk, ettünk-ittunk, Papussal megnéztünk egy Sherlock Holmes filmet, aztán elmentünk alukálni.<br />
Hétfőn Keresztanyu végre-valahára levágta a hajam, nagyon jó lett! Hajvágás után ebédeltünk, aztán vásároltunk egy kört, én gazdagabb lettem két új melltartóval és két új nadrággal (egy farmer, egy jeggings), Pasi délután visszament PilisCsodálatosra, mert másnap már dolgoznia kellett, én úgy döntöttem, maradok még szerdáig. Hugival elsétáltunk még a munkahelyére, boltban dolgozik és akart nekem venni valamit, extravastag, pihe-puha zoknimamusz lett belőle, meg beugrottam a kedvencdrogériámba, mert kinéztem egy alapozót, és rájöttem, hogy Magyarországon olcsóbban veszem meg, tehát megvettem. Mivel a boltok korán zárnak, hazacsattogtunk és meggyőztem a kiscsajt, hogy aludjon velem, persze a párja nem bírt magával, kisírta, hogy ő is hadd aludjon a szobában.<br />
Kedden megint nyakamba vettem a várost, hónom alá csaptam Nesszát (Piri mama üzlettársának, J-nek a nagyobbik lánya), vettünk nekem könyvet, meg Kutyinak bolhairtó cseppet, sajnos az utolsó darabot hoztuk el, de azt mondta a hölgy az állatpatikában, hogy másnap délelőtt fog jönni még nekik, menjek vissza. Ebédre befutott a Tesóm, kaja után vele is elmentem egy körre, mert neki bankolnia kellett, nekem sörélesztő tablettára volt szükségem, meg egy dezodorra is, mert bár tőle is kaptam egyet, azt sikeresen a bőröndömben felejtettem Pasiéknál, az aktuális deóm meg elfogyott. Ennyi eszem van, na. Estére befutott Hugi is, úgyhogy három nővér csajos est volt karamellás krémlikőrrel, maradék sütivel, sok röhögéssel meg nosztalgiázós fényképnézegetéssel. Mivel nem tudok egyedül aludni, átcuccoltam Piri mama szobájába, ahol felhőcske-dunnácska alatt szundíthattam a régi ágyamban.<br />
Szerdán felkeltem, lezuhanyoztam, összepakoltam, aztán elmentem Piri mamával az állatpatikába. Már épp az adatait írták fel, hogy tudjanak neki szólni, ha megkapták a bolhairtót, amikor megjött a futár az aznapi áruval és szerencsénkre pont a tetején volt az a típusú bolhairtó, ami nekünk kell (nem mintha Kutyi bolhás lenne, de ez a cucc kb minden más, egyebek közt szívféreg ellen is jó), gyorsan vettem még belőle két darabot. Hazamentünk, jól megölelgettük egymást, aztán én Papussal Pest felé vettem az irányt, mert megbeszéltem, hogy az Árkádban találkozom <a href="http://aboutvia.wordpress.com/"><span style="color: red;">Viával</span></a>, így is lett, igaz, némi csúszással, mert korábbra ígértem magam. Nem volt gond, mert végül nála aludtam (volt nálam váltás ruha, tusfürdő, minden, ami kell, csak törölközőt kellett kérnem), szokásomhoz híven a kanapéján, szerinte én vagyok az egyetlen ember, aki képes azon a kanapén aludni. Persze mielőtt még átmentünk volna hozzá, kávéztunk meg beszabadultunk a Lushba, ahol éppen féláras akció volt (valószínűleg még mindig tart, csak szólok), meg én vettem magamnak új fogókat a kreatív kellékesben, mert megint szeretnék ékszereket gyártani, és a régieket elég szépen megette a rozsda. Vettünk némi kaját is, aztán kocsiba vágtuk magunkat és a nap további részét Via lakásában töltöttük, ittunk likőrös kávét, forralt bort és a rend kedvéért citromos sört is és ott folytattuk a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk. Ezt szeretem a legjobban a barátnőimben, mindhármukkal ott lehet folytatni a csacsogást, ahol abbamaradt legutóbb, akkor is, ha az a legutóbb jó fél éve volt.<br />
Csütörtökön reggel elég nehéz volt észhez térni, de egy kávé és némi reggeli segített. Nem kellett nagyon sietnem a készülődéssel, mert fél háromra beszéltem meg találkozót a Deákon Keresztapussal, Via meg azt mondta, bedob az Örsig kocsival, így is lett, tűpontosan fél háromra értem a Deák téri Starbucks elé, ahol a marha nagy tömegben meg a farkasordító pesti hidegben vártam laza húsz percet imádott unokabátyó-keresztapámra (bonyolultak a családi kapcsolataim, tudom), akiről meg kell jegyeznem, hogy szívdöglesztően néz ki, mármint úgy általában is, de most különösen. Mivel a Starf*cks tömve volt, átsétáltunk a Madách térre a Castroba, ahol kávéztunk és megkezdtük az alapozást az estére, én forralt borral, keresztapus némi ginnel, beszélgettünk, kaptam egy csodaszép üvegmozaikos táskát meg egy Lancome csomagot (mert Keresztapus mindig hoz nekem luxuskozmetikumot <3 ). Sajnos elég sűrű volt a programja, meg én is megígértem, hogy legkésőbb 6-ra PilisCsodálatoson leszek Méripoppinsz barátosnémmel egyetemben, mert az volt a haditerv, hogy ötösben töltjük a szilveszter estét (Pasi, Méripoppinsz, Joci, meg Méripoppinsz párja, Mérnök úr). Sikerült is tartanom magam a megbeszéltekhez, Méripoppinsz a Flóriánon szállt fel ugyanarra a buszra, amivel én is utaztam, így volt egy kis időnk kettesben is. Az este további része iszogatással, pizzázással és társasozással telt, amibe annyira beleéltük magunkat, hogy szó szerint átjátszottuk magunkat 2016-ba. Éjfél után lencsét főztünk, amiből aztán ettünk is (megjegyzem, isteni finom volt). Hajnal 4-kor döntöttünk úgy, hogy véget vetünk a mulatozásnak.<br />
Pénteken szerettünk volna sokáig aludni, ami sajnos nem sikerült, de nem is baj, így több időt tölthettünk Méripoppinszékkal, akik végül valamikor délután mentek csak haza. Mi meg nekiláttunk, hogy összepakoljuk a motyónkat, mert szombat reggel indultunk vissza Londonba. Vacsora gyanánt ettünk még egy kis maradék lencsét meg némi máglyarakást, aztán elköszöntünk és lefeküdtünk. Hajnalban Pasi szülei vittek minket ki Ferihegyre, negyed nyolckor indult a gépünk, azazhogy némi késéssel, ráadásul elég erős szembeszél volt, így nagyjából fél óra csúszással landoltunk Heathrow-n. Volt némi kalamajka a csomagok körül, de szerencsére mindenünk meglett, a másfél órás tömegközlekedést is túléltük és Kutyi nagy örömére épségben megérkeztünk az Álomházba.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-86381208141031940982015-12-12T17:54:00.000+01:002015-12-12T17:54:15.494+01:00Napló - újratöltveMeg az életem is, többé-kevésbé. Elég nehéz időszak van mögöttem, volt egy lehetőség, amit elég rendesen elbaltáztam. Az ügynökségem megtalálta az álommunkámat, törit taníthattam volna, de a próbaórámon nem működött a laptopom, nem tudtam levetíteni a prezentációt, ami az egésznek az alapja lett volna, így hiába volt óravázlatom, se füle, se farka nem volt annak, amit így el tudtam mondani, ráadásul eléggé feszült voltam végig, és ez érezhető volt, emiatt nem kaptam meg a munkát.<br />
Októberben egyetlen napot sem dolgoztam (kivéve két nap próbamunkát egy cipőboltban, ahová nem kellettem, pedig eladtam egy pár cipőt minden különösebb tréning meg sales-es tapasztalat nélkül), élni sem volt kedvem, mert folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha nem rontom el a próbaórát, már rég dolgozhatnék. Egyre jobban belesüppedtem az önutálatba és önsajnálatba, folyton Pasit csesztettem, veszekedtem vele. Haragudtam rá, pedig csak segíteni akart. Folyamatosan küldözgettem az önéletrajzokat, interjúkra jártam, eredménytelenül.<br />
Novemberben már kezdtem komolyan elgondolkodni azon, hogy összepakolok és hazarepülök. Egyik nap a szokásos reggeli műsor után (felhívom az ügynökséget, várok egy órát, visszadőlök fél órára, kutyát sétáltatok) kaptam egy sms-t, hogy üzenet van a rögzítőmön. Lehallgattam, egy suli volt, ahová pár nappal azelőtt jelentkeztem, interjúra hívtak, tanárasszisztenst kerestek. Visszahívtam őket, leegyeztettük az időpontot. Elmentem, végigcsináltam, kifejezetten kellemes volt, jót beszélgettem az iskolatitkárral és az igazgatóhelyettessel, de nem gondoltam, hogy ebből bármi is lesz. Azt mondták, a héten még megy hozzájuk pár ember, következő hét elején értesítenek. Másnap megcsörrent a telefonom, az igazgatóhelyettes volt, hogy megkaptam az állást, beszélt-beszélt, de fel sem fogtam, mit mond, úgyhogy megkérdeztem: most komolyan megkaptam az állást? Igen, a HR-es küld egy e-mailt még aznap, de legkésőbb péntek estig (csütörtöki nap volt) a hivatalos állásajánlattal, meg a papírokkal, amiket ki kell töltenem. Miután leraktuk a telefont, sírva-nevetve ugráltam körbe a szobát, mit a szobát, az egész házat! Amint megjött a HR e-mailje, nekiláttam a papírmunkának. Ráment az egész hétvégém, de becsülettel megcsináltam, beküldtem mindent. Aztán vártam. És vártam. Felhívtam a sulit, azt mondták, ne aggódjak, van átfutási ideje a papírmunkának, szólnak, ha kezdhetek. Másfél hét után már kezdett gyanús lenni, felhívtam a sulit, azt mondták, hogy ja, van egy kis bibi az egészségügyi kérdőívemmel, hívjam fel ezt és ezt a telefonszámot, mert ezt nem ők intézik, hanem külsős cég. Felhívtam őket, kiderült, hogy valami rendszerhiba miatt üresen ment be a kérdőívem, szóval gyorsan végigmentünk rajta telefonon keresztül. Felhívtam a sulit, hogy oké, elintéztem, azt mondták, 24-48 órán belül visszaérkezik hozzájuk és akkor meg tudják mondani, mikor kezdhetek. Ez már igencsak november vége felé volt, tehát szinte biztos voltam abban, hogy december 1-jén kezdem a munkát. Így is lett. Három hónap a próbaidő, hála az égnek ennek egy jelentős része iskolaszünet, de ha márciusig nem rontok el semmit, akkor minden kerek lesz.<br />
Mit is csinálok pontosan? Egy autistákkal és Asperger-szindrómásokkal foglalkozó iskolában vagyok pedagógiai asszisztens, egészen pontosan egy fiúval foglalkozom, aki az iskola és egy lovarda jóvoltából lóápolónak tanul. Heti négy napot tölt a lovardában (ilyenkor is vele vagyok, igen, lovakkal is találkozom), péntekenként pedig a suliban van. Még betanulási időszak van, tehát nem egyedül vagyok vele, hanem egy másik kollégával, de ha minden jól megy, akkor a téli szünet után már nem lesz szükség arra, hogy valaki más felügyeljen.<br />
Apropó téli szünet, hazarepülünk karácsonyra, pontosabban jövő vasárnap, két hétig leszünk otthon, tehát gyakorlatilag a teljes téli szünetet Magyarországon töltjük. Kutyi itt marad, a lakótársaink vigyáznak rá (cserébe mi is vigyázunk az ő kutyáikra, ha elutaznak).<br />
A hazaútról is lesz majd élménybeszámoló, meg mindenképpen fogok még blogolni, témám lesz még bőven, meg kedvem is van, most, hogy végre úgy érzem, haladok valamerre.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-73311344725436674652015-09-21T00:15:00.001+02:002015-09-21T00:15:22.662+02:00Legszívesebben törölném magam. Az életből.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-89093298044242117872015-08-07T19:20:00.001+02:002015-08-07T19:20:10.311+02:00Mi legyen?Egy éve, három hónapja és három napja, hogy felszálltam egy Lutonba tartó repülőre. Tele reményekkel, tele vágyakkal. Nem tudtam még egészen pontosan, mit akarok csinálni, úgy gondoltam, bármi jó lesz, csak fizetést kapjak érte. Pár nappal az érkezésem után már az álláshirdetéseket böngésztem, tízesével küldtem szét az önéletrajzokat minden nap. Eleinte kettesével hívtak interjúra, aztán ritkultak a telefonhívások. Nem kaptam meg az NI numbert, csak több hónapos csúszással. Egy merő szerencsétlenség volt az egész. Már itt gondoltam rá, hogy hagyom az egészet a fenébe. De annyian hittek bennem, annyian drukkoltak, hogy azt mondtam, nem okozhatok nekik csalódást. Nem hozhatok szégyent Piri mamára.<div>
Októberben volt az első munkanapom helyettes tanárként (próbanapokon előtte is voltam, étteremben, óvodában, de jelentkeztem dadusnak, takarítónőnek és utcai adománygyűjtőnek is, csak hogy a legjobbakat említsem). Voltak jó napok. Egész hetek, amiket végig tudtam dolgozni. De végig ügynökség közvetített, egy-egy napos munkáim voltak, néha egy-egy suli visszahívott többször. Egy suli volt, ahol négy hetet dolgozhattam egyhuzamban, azt mondták, nézzem a honlapjukat, ott fogják jelezni, ha van üresedés, mást nem tehetnek értem. Állandó pozíciót senki nem tudott, vagy nem akart adni. Épphogy kerestem annyit, hogy fenntartsam magam. Félretett pénzem egyáltalán nincs. Jókora adósságom viszont van. </div>
<div>
Május végén újra álláshirdetéseket böngésztem, mert már azon járt az eszem, mit fogok a hathetes nyári szünet alatt csinálni. Megint többszáz önéletrajz ment körbe, meg nyomtattam is párat, szétosztogattam boltokban, bementem a legközelebbi bevásárlóközpontba is. Mindegy, csak munka legyen, ne kelljen nélkülözni, ne kelljen otthon ülni. Tudjam fizetni a lakbért, tudjak mit enni, el tudjunk esetleg menni hétvégén valahová, ne legyen gond megvenni egy vonatjegyet, vagy feltölteni az oystert. </div>
<div>
Itthon ülök. Három hét van még hátra a nyári szünetből. Szeptemberre nincs állandó pozícióm. Hatheti lakbért kellene kifizetnem augusztus végéig. A bankszámlámon annyi pénz van, amiből még durván két, legfeljebb három hétig tudok élni (az élni alatt az ennit értem, másra nem futja). </div>
<div>
Mi a fenét csináljak magammal? </div>
<div>
Nagyon messze vagyok az álmaim megvalósításától. Nagyon közel vagyok viszont ahhoz, hogy feladjam.</div>
Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-59937108149908789552015-07-05T21:47:00.000+02:002015-07-05T21:47:05.174+02:00Nem várom a jövő keddetHuszonhét éves leszek. Nem várom. Nem mérföldkő, inkább csak egy újabb pofánröhögés az élettől. Nem változott semmi, nem lettem több, nem jutottam közelebb a céljaim megvalósításához. Nincs állandó, jól fizető állásom, nincs egyetlen félretett pennym, nincs esélyem rá, hogy a közeljövőben visszafizessem azt a pénzt, amivel Pasinak tartozom. Nem emlegeti fel, nem kéri rajtam számon, csak engem zavar a tény, hogy tartozom neki. Sokszáz fonttal. A diákhitelemre inkább nem is térek ki. Valószínűleg sosem fogom tudni visszafizetni. Belefulladok az adósságtengerbe, mert épphogy annyit keresek, amiből többé-kevésbé fenntartom magam.<br />
Azt gondoltam, ha ideköltözöm Angliába, jobban fogok élni. Egyelőre nem élek jobban, csak messzebb kerültem a problémáimtól.<br />
Félek. Nem akarok huszonhét lenni. Legyen a jövő kedd inkább csak egy átlagos hétköznap. Egy teljesen normális keddi nap, kellemes meleggel, vagy egész nap szakadó esővel, nem bánom, csak ne kelljen arra emlékeznem, hogy míg az ismerőseim egy jelentős része előrébb jutott (diploma, eljegyzés, házasság, gyerek, jó állás, mittudomén) addig én egyhelyben toporgok.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-67899499713190871802015-04-12T19:36:00.001+02:002015-04-12T19:36:17.647+02:00Egy hét otthonMég a télen lepett meg Pasi egy retúrjeggyel haza. Számolgattam a napokat, tervezgettem, listát írtam <strike>(csak a szokásos elmebaj)</strike>, intéznivalóm is akadt bőven, mert májusban lejár az útlevelem, és bár utazáshoz nem kell, hála az EU-nak, ügyintézéskor szoktak kérni két proof of identity-t, azaz két személyazonosságot igazoló okmányt, esetemben a jogsi kiesik, mert nem vezetek (szeretem embertársaimat annyira, hogy ne akarjak a volán mögé ülni), marad tehát a személyi és az útlevél. Szóval listával, ajándékokkal és némi váltás ruhával felszerelkezve hazarepültem. Természetesen nem volt ez annyira egyszerű, mint ahogy én kigondoltam, de ezt már megszokhattam volna az elmúlt huszonakárhány évben. Szerda délután. Minden simán ment eleinte, időben kiértem a lutoni reptérre, feladtam a csomagot (16.2 kiló, királyság), átestem a biztonsági ellenőrzésen, mondjuk marha hosszú sor volt és le kellett vennem a csizmámat (wtf, mintha ott akarnék bármit is eldugni), aztán ücsörögtem a vámmentes boltoknál, bámultam a kijelzőt, hogy melyik kapuhoz kell menni, hát kapu helyett azt írták ki, hogy késik a WizzAir budapesti gépe, zsír, gyors üzenet Pasinak meg Piri mamának, hogy késni fogok. Húsz perc nem a világ, kibírjuk. Aha. Álltam, vártam, hátha kiírják, mi újság, nagyjából fél óra várakozás után még mindig semmi, közben összeismerkedtem egy anyukával meg a két tizenéves lányával (egész konkrétan arra kaptam fel a fejem, hogy magyarul kezdik el a mondatot és angolul fejezik be, kiderült, hogy a daddy brit, azért csinálják ezt), végül együtt mentünk a 16-os kapuhoz, ahol vártunk. És vártunk. És sorban álltunk. És vártunk. Fél hét után szálltunk fel a gépre, rohamléptekkel mutogatták el a biztonsági útmutatót a stewardessek, aztán azon kaptam magam, hogy emelkedünk. Teljesen sima utunk volt, de az egyórás késést nem tudtuk behozni, szóval kilenc óra helyett este tízkor értem földet Budapesten, ahol Ledérkém és Piri mamám túró rudival várt, aztán Dr Agy hazafuvarozott minket, otthon örömködtem egy kört a kutyákkal, bevágtam egy tál sóskát, aztán lefeküdtem, és bár hulla fáradt voltam, hajnali kettőig járt a pofám Piri mama mellett. Csütörtökre volt tervben az útlevélcsináltatás, hát a terv borult, mert az ocsmányirodában nincs ügyfélfogadás csütörtökön, nem baj, akkor majd húsvét után, jó az. Szóval inkább vettem magamnak ezt-azt, meg Kutyinak csini új nyakörvet, aztán kitaláltam, hogy én jagyuttfagyit akarok enni (szakadó esőben, mert miért ne), elcsattogtam tehát a cukrászdába. Látom, nincs kint a fagyipult, illetve kint van, de fagyi helyett süti van benne. Nincs fagyi, te jó ég! Pont ezt rémálmodtam, már görbült lefelé a szám, aztán gondoltam egy merészet, próba cseresznye alapon megkérdeztem, nincs-e véletlenül fagyijuk. De van, hátul, csak nem rakják ki, ilyen undorító időben csak a hülyék esznek fagyit (haha). Kérdeztem, milyen íz van, csoki, vanília, eper, na itt meg is állítottam a felsorolást, mondom akkor két gömb epret kérek szépen. Elnyalogattam hazáig, aztán gondoltam, nézek buszt magamnak Pestre. Kiderült, hogy elcsesztem egy csomó időt, ráadásul a telefonom sem állt át automatikusan, egy órával több volt, mint amit én néztem, szóval buktam a buszozást. Gyorsan ráírtam Méripoppinszra, akivel terveim voltak aznap estére, hogy a csajos pizsipartit buktuk, mi legyen? Hát akkor reggeli a Mikszáth téren, mondom jó, akkor a hét órás busszal megyek, fél kilencre Újpesten vagyok, onnan pite átmetrózni a Kálvinra.<br />
Péntek reggel hétkor tehát elindultam az én drága Budapestem felé. Fél kilenckor leszálltam, vettem egy huszonnégy órás bérletet, és vigyorogva gondoltam arra, hogy gimiskoromban a havibérlet volt ennyi, meg hogy Londonban ez mire lenne elég (nagyjából semmire). Úgy volt, Méripoppinsz elém jön, de végül a Kálvinon találkoztunk, elcsattogtunk a kedvenc reggelizőhelyére, ahol van laktózmentes latte (laktózérzékenynek lenni szívás), ott ittunk egy-egy lattét, meg barátosném evett tortát, dumáltunk, Glamour-t néztünk, odaadtam az ajándékát, meg Mérnök úrét is, aztán felhívtam Awelámat (a.k.a <a href="http://bogyonaploja.blog.hu/"><span style="color: red;">Bogyóanyu</span></a>), hogy merre jár és mikor tudnék átmenni, megdumáltuk, hogy egy óra tájban már otthon lesz Tündérbogyóstul. Szóval addig a Csudálatossal elmentünk arc- és kézkrémet vadászni nekem, meg gondoltam, kedvenc új landlordomnak és landladymnek viszek kekszet <a href="http://www.ladelizia.hu/" style="color: red;">innen</a>, szóval a kekszvásárlást is megejtettük, beújítottam a krémek mellé egy csomag levendulás fürdősót, két szettet a kedvenc tűfilceimből, meg vettem fini testápolót a Csudálatosnak is, aztán a hónom alá csaptam, elmentünk az Örsre, onnan átvillamosoztunk Aweláékhoz, ahol végre megismerhettem gyönyörűséges Tündérkeresztlányomat, BogyóLenkát, akit közös erővel jól lefárasztottunk. Csatlakozott hozzánk drága volt főnökasszonyom, így már négy felnőtt nő szórakoztatta a pöttömlányt. Ebédeltünk is, én megígértem magamnak, hogy gyrossal ünneplem meg, hogy pesti nőkkel találkozom, így is lett. Öt óra tájban döntöttünk úgy, hogy asztalt bontunk, Méripoppinsszal visszamentem az Örsre, onnan átbuszoztam <a href="https://aboutvia.wordpress.com/"><span style="color: red;">Viához</span></a>, akivel nosztalgiázhattam egy kört, sztoriztunk, lótuszlikőrt és citromos sört ittunk, Percy Jacksont néztünk, aztán mint a régi szép időkben, a kanapéján aludtam. Másnap délelőtt Viácska kocsival elvitt az Árpád hídhoz, ahol buszra szálltam és elmentem meglátogatni Pasi családját. Volt szerencsém ott is babázni, mert Pasi tavaly nagybácsi lett, sőt, keresztapának is őt kérték fel. Szeretgettem-dajkáltam a kis legényt, meg jó alaposan megölelgettem Pasi anyukáját, aztán Dr Agy értem jött és hazafuvarozott, persze nem ám akárhogy, Esztergom és Párkány felé mentünk, Letkésnél vissza Magyarországra, szóval e rövidke hét alatt Szlovákiába is kiruccantam, mondjuk ott nagy sokminden nem történt.<br />
Húsvét vasárnap egy kellemes családi ebéd (Apuék, Ledérkémék, Hugikámék, szóval tényleg a "szűk" család) után Piri mamámmal együtt meglátogattam a nagymamám sírját, aztán elmentünk imádott Sanyi bácsimhoz, aki tőle szokatlan módon puszival üdvözölt, kérdezgetett, beszélgettünk, kínáltak sütivel, de degeszre ettem magam még otthon. Innen a másik nagybátyámhoz mentünk, ahol végre láthattam Lolitám kislányát, tündérszép, elképesztően értelmes és érdeklődő baba, nagyon jól elszórakoztunk, imádtam, azóta is üvölt bennem az ősanya, gyereket követelve (három nap babázás után ez nem is csoda). Hétfőn Keresztanyámat is jól megölelgettem, mondjuk erre már csütörtökön is volt alkalmam, de Keresztanyuból sosem elég, meg hát zserbóval várt, és az ő zserbója a legfinomabb a világon. Délután Apuékat látogattuk meg, Sütisütős Édesmostohám egy rakás kajával és sütivel készült, megint sikerült degeszre tömnöm magam, levegőt venni is alig bírtam. Otthon aztán lazultam a kádban, meg Piri mamám felhőcske-dunnája alatt. Kedden aztán csináltattam új útlevelet, ahogy elterveztem, meg elugrottam bankszámladolgokat intézni, aztán meglátogattam Gabiékat, ott Pannát és Bebit ölelgethettem, rajzoltunk, cicáztunk, beszélgettünk, a rajzokat el is tettem emlékbe, elraktároztam az öleléseket és a gyerekkacajt :) Hiányoztak a lurkók, nem győztem rácsodálkozni, hogy Pannám milyen nagylány már, iskolás, mesélt is, hogy milyen sokat tanulnak, én meg meséltem neki arról, hogy itt milyen az iskola. Késő délután sétáltam haza tőlük, ettem, aztán még jól megölelgettem Ledérkémet meg Dádimat, aki bár nagyfiú, még mindig nem ciki neki a lökött nagynénjét ölelgetni. Este még elkortyolgattam egy citromos sört, aztán bebújtam a kádba, onnan meg az ágyba. Hajnali kettőkor keltem, három óra után indultunk Gabival meg Piri mamával Ferihegyre <strike>(akkorsemlisztferenc, fullajdonmegPiktor)</strike>, négy helyett fél ötre értünk oda, nem baj, gyorsan feladtam a csomagot (24.7 kiló, plusz kézipoggyász tele könyvekkel), aztán adtam két csókot Gabinak, Piri mamámat meg jól megölelgettem, és szaladtam becsekkolni, a biztonsági ellenőrzésen megint csizmalevétel volt, de nem is az tartott marha sokáig, hanem a kapunál állt jókora sor, mindegy, végül is időben felugrottam a buszra, ami a géphez vitt, végül hatkor a tervek szerint felszálltunk. Itteni idő szerint fél nyolckor landoltunk Lutonban, innen jó hosszú vonatozást követően ugorhattam végre Pasi nyakába, persze csak azután, hogy Kutyi kiörömködte magát.<br />
Ez tehát hazaruccanásom <strike>(marhahosszú)</strike> rövid története.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-73640627456750534002015-03-31T11:36:00.000+02:002015-03-31T11:36:37.027+02:00A költözésekről, meg minden egyébről, ami az elmúlt hónapokban történtÚgy szép az élet, ha zajlik, ugye. Élménybeszámolómat rögtön azzal kezdeném, hogy a november-december elég jó volt munkafronton. Azt kell tudni erről, hogy nincs állandó munkám, helyettes tancinéni, illetve néhanapján tanárasszisztens (otthon azt hiszem pedagógiai asszisztensnek hívják) vagyok, van olyan hét, amikor csak két napot dolgozom, van, amikor ötöt, az elég jól fizet, de nincs többezer font megtakarításom (sajnos), egyelőre épphogy fenn tudom magam tartani, lövésem sincs, a nyári szünetben (ami itt szerencsére csak hat hét, nem két és fél hónap) miből fogok megélni, de valahogy majdcsak lesz, a múlt nyarat is túléltem.<br />
Nem csak munkafronton volt jó a múlt év utolsó két hónapja. Pasi hazament látogatóba, Piri mamám meg úgy döntött, addig beköltözik a helyére, szóval bő egy hétig boldogítottuk egymást, kapott egy kis ízelítőt az itteni pörgésből. Megmutattam neki a belvárost, elcipeltem Camden Town-ba, pár nap után már lazán közlekedett egyedül is (zéró angoltudással), állati büszke voltam rá! Most én készülök hazamenni, egy hétig szívhatom a magyar levegőt, meg fogok enni Piri mamánál egy VÖDÖR sóskát, Méripoppinsznál meg denevéres sütit fogok majszolni, Awelám tündérszép kislányát is meglátogatom, Viánál meg szokásomhoz híven couch surfing-elek. Ezek a tervek, de hát Norewa tervez, aztán húzhatja át az egészet a francba...<br />
Most jut eszembe, az első karácsonyunkról sem számoltam be, pedig a körülményekhez képest egészen meghittre sikeredett, csirkét sütöttem krumplival, sárgarépával, bébikukoricával, jó adag fokhagymával, volt pohárkrém, mézeskalács (<a href="http://www.csipetnyigyongyszem.hu/index.php/webshop"><span style="color: red;">innen</span></a>), ajándékok, még karácsonyfa is, jó, az kicsit formabontó módon lett megoldva. Pasi monitorja forgatható konzolon van, szóval kirakott háttérképnek egy álomszép karácsonyfát, elforgatta a monitort, aztán beraktuk alá az ajándékokat. Örültünk egymásnak meg Kutyinak. A szilveszter hasonló hangulatban telt, bögréből pezsgőztünk három lakótársunkkal.<br />
A január mozgalmasabb volt kicsit, mint amire számítottam, azt hittem, olyan lesz, mint a szeptember, ehhez képest volt némi munkám, épp annyi, hogy a lakbért és a tömegközlekedést ki tudtam fizetni, azt gondoltam, jól kezdődik az év, főleg, hogy találtam egy lakáshirdetést. Kicsit elegünk volt már a házból, ahol laktunk. Eleinte nagyon szerettük, csendes környéken volt, nem volt tömegszállás (öt hálószobában velünk együtt hét ember, meg még egy srác a sufniban a kert végében, akkor úgy volt, két-három hétig, legfeljebb egy hónapig lesz ott), aztán fokozatosan lett egyre rosszabb. Először visszajött Magyarországról a főbérlő "társa", ő legalábbis szerette magát így nevezni, máig nem tudjuk, milyen viszonyban voltak ők ketten, nem is érdekel, egy buta, beképzelt majom az illető, büdös és igénytelen, ráadásul annyira pofátlan, hogy képes volt SÓT (igen, jól olvasod, egyszerű konyhasót) lopni. Tőlünk is, mindenkitől is. Mindent lopott egyébként, de közben reklámozta, hogy milyen jól keres, iPhone-nal rohangált, Calvin Klein gatyákban, meg mittudomén. Zuhanyozni, mosni, tiszta ruhát venni jó esetben hetente szokott volt, de inkább két-háromhetente. Az ágyneműt gyakrabban cserélem, mint ahogy ő tisztálkodik. Mindegy. A sufnilakó fiatalember is szerette kérés nélkül használni a cuccainkat, tönkretette a ruhaszárítónkat, megolvasztotta a műanyag szűrőkanalunkat, illetve letört egy darabkát az egyik késünk pengéjéből (mert kábelt vágni ugye konyhakéssel kell), csak hogy a legjobbakat említsem, meg ő volt az, aki másfél órára bemotyózott a fürdőszobába, kádfürdőzni. Minden nap. Ez is sok volt már, az egyik srácnak elege lett, fogta magát, kiköltözött. Egy pár jött a helyére, Büdöske legjobb haverja, meg a barátnője, meglepő módon aranyosak, tiszták és intelligensek voltak, nem is értem, hogy haverkodhattak egy ilyennel, persze hamar rájöttek ők is, hogy emberünknek milyen remek szokásai vannak. Pár héttel később kiköltözött kedvenc lakótársunk, J, mert megunta azt, hogy a sufniban egyre többen és többen laknak (RontóPalkó mellé beköltözött a füves haverja, meg titokban a testvérkéje, amint a főbérlő megtudta, repültek, RontóPalkó seggét Büdöske mentette meg, kisírta, hogy ő hadd maradjon, majd Büdöske is beköltözött a sufniba). J helyére leköltözött N és É, az ő helyükre beköltözött egy román pár, csendesek és helyesek voltak, bár először kicsit megrémültem, annyi rosszat hallani, látni, olvasni itt a románokról, de szerencsére ők normálisak voltak. Karácsony előtt aztán Büdöskéhez és RontóPalkóhoz csatlakozott ButaPöszke is, emberünk szerintem sosem volt túl eszes, de a füvezés csak rontott az amúgy sem rózsás helyzetén, az IQ-ja nagyjából a lábméretével volt azonos, ez már ugye három ember a kb hat négyzetméteres sufniban (nem viccelek), ehhez még jött két hétre RontóPalkó barátnője, ekkor volt tehát a legdurvább a szitu, tizenhárom ember lakott a házban, erre a sok emberre egy fürdőszoba jutott egyetlenegy wc-vel, ami a fürdőszobában volt, tehát amikor RontóPalkó fürcsikézett, neked meg pisilned kellett, esélytelen voltál... Igen, volt, hogy másfél órát vártam egy k*rva fogmosásra.<br />
A lényeg, hogy ezt a cécót, hogy egy ember kiköltözik, kettő jön a helyére, január végén untuk meg, akkorra már egér is volt a szobánkban, hála azoknak a lakótársaknak, akik szerették fél napokra nyitva felejteni a hátsó ajtót. Találtunk egy hirdetést, Greenwich-ben volt egy lakás, három hálószoba (szobánként hirdették a helyet), fürdő, külön wc, konyha, nappali ugyan nincs, annyi baj legyen, az előző két helyünkön sem volt. Elmentünk, megnéztük. Tetszett, kutyát is engedtek, ugyan felárral, de annyi baj legyen, kinyögjük valahogy. Mi voltunk az elsők, akik igent mondtak egy szobára. Ott helyben kérték készpénzben a foglalót, itt még nem volt gyanús a történet, gondoltuk, ügynökségtől így szokás bérelni. Azt mondta az ügynök, rákövetkező hétfőn mehetünk a kulcsokért, addigra lesz egy új ágy a szobában, meg két ruhásszekrény, ezt rá is írta a papírra, amin a foglaló átvételét rögzítette. Szerepelt rajta adminisztrációs díj, de az összeg helyét üresen hagyta, utólag írt be valami kétszázvalahány fontot, amit le akart még rólunk gombolni, itt már kezdett furcsa lenni a dolog, Pasi mondta is nekik, hogy megérdeklődi egy ügyvédtől, lehet-e ezt így, hogy utólag írja be az összeget és eleve nem is tájékoztat arról, hogy van x összeg adminisztrációs díj, na rögtön azt mondták, hogy akkor 40% kedvezmény jár a kolléga ballépése miatt. Innentől kezdve folyamatos "ballépések" következtek a James (igen, ki merem írni a nevét, mert úgysem ez a valódi neve) részéről, kezdve azzal, hogy Pasi hétfőn már a buszon ült és ment volna Greenwich-be a kulcsokért, amikor kiderült, hogy aznap nem kapunk kulcsokat. Kedd lett belőle, de az is úgy, hogy majdnem két órát csúszott emberünk. Az ágy addigra eltűnt, szekrények sehol, de James váltig állította, hogy lesz bútor másnapra. Én azt mondogattam, semmi gond, kicsit döcögősen indul a történet, de jó lesz ez. Péntek délelőtt költöztünk be, ágy sehol, szekrények sehol, az egész szobában volt egy darab komód. Míg én nekiálltam végigtörölni fertőtlenítős kendővel az összes felületet a szobában, Pasi nekiállt telefonon zaklatni az ügynökséget, hogy ugyan hozzák már legyenek kedvesek a beígért bútorokat. Közben gondoltam, berakok egy mosást, hát kiderült, hogy a mosógép nem működik. Moshattam kézzel a pokrócainkat, a szomszédot kértük meg, hogy dobja be a mosógépébe, hogy legalább tisztességesen ki legyen centrifugázva, mert kézzel normálisan kicsavarni két pokrócot elég nagy meló. Kipakolni nem tudtunk, nem volt hová, én csak ültem a szoba közepén és sírtam, este fél kilencre lett ágy, szekrények még mindig sehol. Akkor kezdhettük el összeszerelni Pasi íróasztalát, félig-meddig kipakoltunk, a ruháink nagyrésze maradt zsákokban. Este tizenegy után eldőltünk, épphogy leért a fejem a párnára (Pasi már indult, hogy lekapcsolja a lámpát), hallottuk, hogy kattan a zár, gondoltuk, oké, hazajött a lakótárs, majd reggel köszönünk neki, erre kopog az ajtónkon. Beengedtük, ő meg kb azt sem tudta, mi folyik ott, neki nem szóltak, hogy bárki is kivette ezt a szobát. Beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy már pár napja ott lakik, csak a baj van a lakással, semmi sem működik normálisan (tűzhely, mosógép, hűtő mögötti konnektor), nincs internet, pedig szerdára ígérték, hogy bekötik (nekünk rákövetkező hétfőt mondtak), meg az egész szerződés úgy, ahogy van, egy csapda, na én itt megint bőgtem, fél évre írtunk alá velük szerződést. A srác egyébként rendesnek tűnt, elmesélte, hogy az előző lakótársa elmebeteg volt (ténylegesen, nem költői túlzással élve), szóval kb menekülnie kellett. Beszélgetés közben előkerült némi pálinka, hajnalig iszogattunk és dumáltunk. Másnap tovább zaklattuk az úgynevezett ügynökséget, ígértek fűt-fát-virágot, ebből összvissz az internetet sikerült akkorra bekötni, amikorra ígérték, szekrényünk nem lett, a falra szerelt polcról lógtak a ruháink vállfákon, így éltünk két hónapig. A hűtő mögötti konnektor megszereléséhez kiküldtek egy embert, akiről kb öt perc után derült ki, hogy nem villanyszerelő, megkérdezte, van-e szigetelőszalagunk, azzal körbetekeri, aztán kész, mondtuk neki, hogy az úgy továbbra is életveszélyes, erre bevallotta, hogy hát ő igazából asztalos. További telefonálgatás, veszekedés következett, kiküldtek egy másik szerelőt, megcsinálta a konnektort, meg kiderült, hogy a mosógépnek nincs baja, csak vissza kell kapcsolni a biztosítékot, akkor kap áramot, ezt meg is tettük, fél óra múlva már pörgött a mosásunk (előtte meg kivágtunk az ablakon húsz fontot a mosodára, buszozni kellett, mert nem volt sétatávolságra egy sem, ráadásul marha drága volt). Ekkorra már elegünk lett, közöltük, hogy lelakjuk a kauciót meg az előre kifizetett hónapunkat, aztán bye-bye, április legelején lépünk.<br />
Az egész történetet végigkövette Dé barátunk, akinek a testvére abban a szerencsés helyzetben van, hogy öt év itt tartózkodás után sikerült vennie egy házat. Nekik épp volt egy üres szobájuk, felajánlották, hogy béreljük ki, nekik szükségük van némi pluszbevételre, nekünk meg egy normális helyre, ahol szívesen látják a négylábút is. Jártunk már a házban, tetszett is, én el is kereszteltem Álomháznak.<br />
Szombat óta itt élünk. A szoba frissen van tapétázva (mi választhattuk a tapétát, együtt vettünk polcokat, mindenről kikérték a véleményünket). Imádom. Mást nem is tudok róla mondani, nem találom a szavakat. Elkiabálni meg nem merek semmit. Maradjon ez ilyen jó!Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-68445268512570184512015-01-02T16:28:00.000+01:002015-01-02T16:28:05.368+01:00Nem tűntem elÉlek.<br />
Egyelőre ennyit mondhatok, meg annyit, hogy gazdagodtam pár jó élménnyel. Ezekből töltekezem, építgetem fel újra önmagam.<br />
Új év, új lehetőségek. Azon dolgozom, hogy a rövidtávú céljaimat elérjem idén. Aztán majd kitűzök újakat, így lassan, de biztosan haladok. A hosszú távú terveken, célokon nem görcsölök. Minek? Először szeretnék helyrejönni anyagilag, testileg-lelkileg. Aztán lehet menni előre.<br />
Egyszer majd lesz Odúprojekt 2.0. Egyszer majd Pasiból Férj lesz, ha ő is úgy akarja. Egyszer majd lesz gyerekünk is. De már nem aggódom azon, hogy harmincéves korom előtt legyen mindez. Ha úgy lesz, örülni fogok. Ha nem, akkor is. Csak legyen meg mindez. Mindegy, mikor.<br />
Meglátom, lesz-e miről írnom. Egyelőre nem akarok. Csak gondoltam, illene jeleznem, hogy megvagyok még.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-37710755579610526682014-10-17T12:12:00.001+02:002014-10-17T12:12:09.870+02:00...álmodozom egy olyan életről, ami sosem lesz az enyém<br />
egy házról, aminek az árából otthon négyet vehetnék<br />
de első körben inkább csak egy olyan albérletről, ahol nem tíz emberrel kell osztoznom egy fürdőszobán<br />
ahol nem kell dugdosnom a holmimat<br />
<br />
<br />
mindezt úgy, hogy van tíz font a pénztárcámban. arra sincs pénzem, hogy hazamenjek. elsüllyedek szégyenemben.<br />
<br />
<br />
a napló fedele bezárul. majd újra kinyitom, ha nem csak szégyenteljes dolgokról fogok tudni írni.<br />
<br />
egy csődtömeg vagyok. egy semmi. egy nagy nulla.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-11588908344548547902014-09-24T16:08:00.001+02:002014-09-24T16:08:47.898+02:00Totál szívásMég mindig nincs munkám, pedig már minden papírom megvan hozzá. Persze nem volt egyszerű. Májusban jöttem ki, ugye, vasárnapra esett pont a kiutazás, másnap bank holiday (munkaszüneti nap), kedd reggel (6-án) hívtam a JobCentre-t, 8-án NI interjú, azt mondták, hat héten belül megkapom a National Insurance Numbert. Ja. Csak éppen a landlady rossz címet írt a papíromra. Igen, a saját házszámát sikerült elírnia. Én meg vártam, vártam, sehol a levél. Június közepéig sem érkezett meg, itt már kezdtem aggódni, de a telefonszám, amit megadtak, kamu volt. Azazhogy felhívtam és nem vette fel senki. Többször, különböző napszakokban, hátha, de nem. Pasi rákeresett, hátha fórumokon, itt-ott talál némi infómorzsát, kiderült, hogy SENKI nem tudta elérni a hivatalt azon a számon. Felhívtam tehát őket a központi számon, ott adtak másik telefonszámot, ott elmondták, hogy hát ők telefonon nem tudják kiadni a számot. Töltsem le a megfelelő nyomtatványt, töltsem ki, postázzam el az ott megadott címre, aztán kiküldik. Viszont mivel nem voltam jó viszonyban az ottani lakótársakkal, meg már amúgy is tervben volt akkorra a költözés, úgy gondoltam, várok egy kicsit, és inkább az új címemre kérem a papírt. Elköltöztünk, rákövetkező hétfőn már a postán álltam sorba, kicsi kezemben a levéllel. Feladtam, és vártam. Eltelt egy hét, semmi. Eltelt két hét, semmi. Három hét után már zabos voltam, felhívtam megint a JobCentre-t, ugyanazt ismételgették, de legalább azt sikerült kiderítenem, hogy nem utasították el a kérvényemet (ritkán, de előfordul, hogy visszadobják), kaptam NI numbert, ki is küldték még június elején. Remek, akkor esélyes, hogy kidobták, hiába mentem át a mellettünk lévő Beauty Salonba érdeklődni, a landlady ugyanis az ő házszámukat adta meg.<br />
Mindeközben állásinterjúkra járkáltam, sikerrel persze sehol sem jártam, mert NI nélkül nemnagyon akaródzott alkalmazni senkinek. Ehhez jött még, hogy beregisztráltam egy tanárokkal és oktatással foglalkozó munkaközvetítő ügynökséghez (érdekes egyébként, hogy itt egy cég nem saját maga hirdet, hanem ilyen közvetítőkön keresztül, ez kb olyan, minthogy te, Kedves Olvasó, bemész a helyileg illetékes munkaügyi központba, megmondod, hogy neked erre és erre kell ilyen és ilyen ember és a munkaügyi központ meghirdeti az állást a netes álláskereső portálokon, majd behívja az embereket interjúra, végül azokat, akiket ő megfelelőnek ítélt, beküldi hozzád próbanapra). Bementem interjúra, elkérték az összes papíromat, persze NI nem volt még mindig, csak referenciaszám. Kiderült, hogy kell erkölcsi bizonyítvány, angol is, magyar is, anélkül nem lehet itt gyerekekkel dolgozni, mondom oké, a magyart Piri mamáék elintézik, fordítást is kérnek, az angolt meg akkor az ügynökség, 52 font lesz, de ne aggódjak, ha most nem tudom kifizetni, majd levonják a fizuból, hát mondom, bocs, de most nekem erre nincs pénzem, épp azért kell a meló, mert éhkopp van. Aha, akkor majd átküldi a linket e-mailben még aznap, mert ez online megy. Nagy boldogan megyek haza, e-mail sehol. Eltelt egy nap, kettő, három, hát (<strike>kispöcsömet</strike>) ráírok a nőre, hogy mi az öregapja térde van, jön az e-mail fél nappal később, ja, bocs, elfelejtettem. Anyád. Link persze sehol, még másik két e-mailt kellett küldenem neki, hogy ugyan a linket küldje már, meg hogy mégis ki tudom fizetni előre, csak küldje akkor el a bankszámlaadatokat. Megjött a link, ki is töltöttem szépen az online adatlapot, minden sz*rságra rákérdeztek, kb még a lábméretem is kellett milliméterre pontosan. Mindegy, megcsináltam, írtam a nőnek, hogy oké, ez megvan, most vattafák, nem válaszolt. Eltelt egy hét, két hét, angol erkölcsi sehol, közben a magyart is visszadobták, mert Piri mama véletlenül a saját személyi azonosítóját (nem, nem igazolványszám, a másik) írta be az enyém helyett, de beküldték az enyémet, ki is van fizetve, megjön pikk-pakk és akkor mennek fordíttatni. Ne aggódjak.<br />
Közben azért nem csak a körmömet reszelgettem, küldtem be máshová is önéletrajzot, fel is hívtak egy másik ügynökségtől, elmentem hozzájuk is interjúra, beregisztráltam, mondtam, hogy a magyar erkölcsim folyamatban, az itteni szintén, mondták, oké, rákérdeztem, hogy ha esetleg átvertek a másik helyen, akkor mennyibe kerülne náluk, ugyanúgy 52 font, remek, akkor még várok kicsit, hátha. Persze itt is sikerült egy töketlenkedő ügyintézőt kifognom, egészen konkrétan július közepe óta mostanáig képtelen volt felhívni a korábbi munkaadóimat, nekem hisztizik, hogy miért nincs referenciám, mondom neki, én megadtam minden adatot, e-mail címet, telefonszámot, mindkét korábbi főnököm beszél angolul, hívja fel őket. Másodszor is elkérte az adatokat, meg is adtam becsülettel.<br />
Augusztus 30-án megérkezett a levelem az NI numberrel. Hétfőn mentem bankszámlát nyitni, azaz csak megpróbáltam, de ott, ahol akartam, nem sikerült, csütörtökre kaptam időpontot egy másik bankhoz, aznap lett számlám, pár napra rá, ahogy megjött a bankkártyám, hívtam az ügyintézőmet az ügynökségnél, hogy akkor MOST álljunk neki CRB-t kérni, küldte is a linket (tök más rendszerbe kellett belépni, mint az előzőnél), adatlap kitölt, oké, akkor most fizetnék. Ki is fizettem, négy héten belül meg is kapom, addig meg érvényes a magyar erkölcsim, amit időközben szerencsésen megkaptam fordítással, pecséttel. A CRB-t az online rendszerben végig nyomon tudtam követni a kapott referenciaszám alapján, 16-án reggel néztem meg utoljára, akkor azt írta, 15-én postázták. Tegnapelőtt reggel megkaptam. Tehát ELVILEG már semmi akadálya annak, hogy dolgozzak. Gyakorlatilag hiába hívom minden reggel az ügynökséget, nincs munka, egyébként is a referenciáim miatt hisztiznek még mindig. Most már ott tartok, hogy nem érdekel, szögre akasztom a diplomámat, vagy hazaküldöm Piri mamának, tojok a tanításra, elmegyek takarítani, vagy bolti eladónak, mittudomén. Az álmaimat meg önmagamat meg majd egy másik életben valósítom meg. De azért az ügynökség ingyenes továbbképzéseire eljárok. Legyen valami hasznom is belőlük.<br />
Csak az a baj, hogy hiába küldöm be az önéletrajzomat napi szinten tíz-tizenöt helyre, interjúra nem hívnak be. Eleinte heti két-három állásinterjúm biztosan volt, most egészen konkrétan semmi. Pedig semmit nem csinálok máshogy.<br />Nem értem. Szó se róla, szeretem ezt az országot, csak ezt a majd-majd hozzáállást nem igazán szeretem. Minden négy-hat hét, mindenre várni kell, mindenért asztalt kell verni, mert elkeverik a dolgaidat, elfelejtik megcsinálni, aztán meg veled cirkuszolnak, vagy azért, hogy miért nem szóltál, vagy azért, hogy miért cseszteted őket naponta. Én most leginkább az utóbbit csinálom.<br />Hazamenni nem tudok. Nincs hová. Nincs választásom.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-44076672458800782092014-09-08T14:33:00.001+02:002014-09-08T14:34:04.021+02:00Heti mottó #30<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjJuFZkmKCiuJqQd9_EfWCbQPLd5az1BUDF6RIj0L7ehdglahHs7yvG306SsIYpYyHy8UyL8Q-6LBmpV0iyoR9NZsk-8QBVPA5wakYrUrAIyeqTw-CetHzbplDI8SU8bqCZShgepI1utq4/s1600/67e4504ab037cd4cf772f31d70b4a85e.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjJuFZkmKCiuJqQd9_EfWCbQPLd5az1BUDF6RIj0L7ehdglahHs7yvG306SsIYpYyHy8UyL8Q-6LBmpV0iyoR9NZsk-8QBVPA5wakYrUrAIyeqTw-CetHzbplDI8SU8bqCZShgepI1utq4/s1600/67e4504ab037cd4cf772f31d70b4a85e.jpg" height="320" width="180" /></a></div>
"A kutyák valahogy képesek megtalálni az embereket, akiknek szükségük van rájuk. És betölteni egy űrt, amiről nem is tudtuk, hogy van nekünk."<br />
<br />
Kutyi tegnap délelőtt szerencsésen megérkezett Londonba. Szerveztük már egy ideje a dolgot, az eredeti terv az volt, hogy Piri mamáék fogják kihozni, de technikai problémákba ütköztek, szóval gőzerővel nekiálltak futárt keresni, olyat, aki viszonylag rövid idő alatt megteszi a Budapest-London távot (repülővel egyrészt körülményes lett volna kihozatni, mert nem sok légitársaság vállalja, másrészt rettenetesen drága, bár ő minden pénzt megér). Találtak is, a <span style="color: red;"><a href="http://www.hunparcel.com/"><span style="color: red;">HunParcel</span></a> </span>(és ez itt most a reklám helye) korrekt áron vállalta, hogy bő egy nap alatt ideérnek vele, csak a papírokat intézzük el. Minden oltása megvolt már, csak a féregtelenítést kellett újra kérni, mert arra vonatkozóan elég szigorú szabály van, öt napnál nem lehet régebbi, szóval 5-én újra megkapta a tablettáját, pecsétet, aláírást az útlevelébe, 6-án, azaz szombaton reggel 7-kor meg már a futár autójában csücsült a kis hordozójában. Durván 30 órát utazott, nem tudom, milyen időközönként álltak meg vele, nem kérdeztem rá, a sofőr szerint minden rendben ment, jól viselte a tortúrát, csak annyira meg volt rémülve, hogy nem mert enni, de még inni sem (hála az égnek, nem hányt, bár Piri mami előrelátó volt, csomagolt mellé egy rakás papírtörlőt, de csont száraz volt az összes, onnan tudom, hogy nem volt gond), úgyhogy az volt az első dolgom, hogy elé toltam egy tál vizet, a felét azonnal belefetyelte, aztán nekilátott, hogy felfedezze a házat. Egy órával később már a parkban hajkurászta a varjakat meg a vadludakat, rettentő büszke volt magára, mert minden tollast bekergetett a vízbe, nagy peckesen sétált a tavacska partján.<br />
Azóta két séta között vagy a mi ágyunkban, vagy a kutyaágyban fetreng, alszik, vagy csak szimplán lustul, amikor rájön az ötperc, puszit oszt, de olyan sokat, hogy meggyőződésem, hogy most így próbálja bepótolni az elmúlt négy hónapot (négy hónap, három nap, hogy pontosak legyünk).<br />
Nyugodt, nem hangoskodik, nem hisztizik (szóval gyakorlatilag ugyanolyan jólnevelten viselkedik, mint annakidején az Odúban), minden lakótársnak örült, a landlordunkat meg szó szerint körberajongta, mintha tudná, hogy nagyrészt az ő jóindulatának köszönhető, hogy itt élhet.<br />
Szóval Őfelsége, II. Artemis, a Puha Bézs Kutyaágy királynője köszöni szépen, remekül érzi magát (<strike>és követeli, hogy szeressem, úgyhogy ömlengés off)</strike>. Ha esetleg szeretnéd, Kedves Olvasó, hogy nevezett ebzet saját Facebook-oldalt kapjon, kommentben jelezd, kérlek!Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-20820952631522181492014-09-01T09:52:00.000+02:002014-09-01T09:52:57.999+02:00Heti mottó helyett :)<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgPRgC9c7sp3C15AZJtBnFsRkQQg3S5XlpOnMSl3rrdSj11OGjTMQhSRyp_KQ47ZZYBGAOcHNfVC0YqBld5TLv49hsmubGQaCn94hKVHq2GlyEnJGT0DVf7AybQsVGk6CytDt8jpzVlV9o/s1600/f4f3b7c6593dec2d7cea4eadfe32da19.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgPRgC9c7sp3C15AZJtBnFsRkQQg3S5XlpOnMSl3rrdSj11OGjTMQhSRyp_KQ47ZZYBGAOcHNfVC0YqBld5TLv49hsmubGQaCn94hKVHq2GlyEnJGT0DVf7AybQsVGk6CytDt8jpzVlV9o/s1600/f4f3b7c6593dec2d7cea4eadfe32da19.jpg" height="227" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
Drága ősz, már vártalak!</div>
Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-54705270639825399432014-08-25T14:49:00.000+02:002014-08-25T14:49:10.711+02:00A múzeumokról és Camden Townról, avagy többszörös törigazmus egy nap alattAz egyetem alatt rengetegszer hivatkoztak a tanáraim a British Museum gyűjteményére, szeretett dékánbácsink sokszor meg is kérdezte az előadásain, jártunk-e már ott és mindig szóvá tette, milyen alulkulturált seggek vagyunk, hogy még egy fonnyadék British Museumba sem vagyunk képesek elvonszolni magunkat (nyilván nem ezekkel a szavakkal, de a hangsúlyban benne volt, hogy mélységesen megvet minket ezért), pedig hát ingyenes. Egyik alkalommal fel is csattantam, hogy hát oké, hogy maga a múzeum ingyenes, de a repülőjegy és a szállás egy nagyobbacska vagyon, fapados járat ide, fapados járat oda, szegény éhező bölcsészhallgató örül, ha az antikváriumban tud könyvet venni magának egy ezresért félévente egyszer. Egyetemi tanári fizetésből, pláne dékániból már röpködhet az ember, ahová nem szégyell. Akkor úgy is voltam vele, hogy a büdös életben nem fogok kijutni Londonba mert (<strike>belefulladok a vizsgák tengerébe)</strike> sosem lesz fölös kétszázezer forintom egy londoni túrára (repjegy+szállás+költőpénz az akkori árfolyammal és árakkal számolva).<br />
Úgy hozta a sors, hogy most itt élek. Halogattam a múzeumozást, mondván, majd akkor, ha lesz legalább két zónára bérletem az oysteren, mert akkor olcsóbbra jön ki a buli, sőt, busszal tök ingyen van, igaz, kb másfél órás út a belváros. Pasi rágta a fülem, hogy menjünk, amikor szabadságon lesz, rávágtam, hogy jó, meglátjuk, lesz-e rá pénzem. Közben Dé barátunk is ki tudott venni szabadnapot, szóval ezek ketten le is beszélték, hogy BM meg Science Museum, nem volt kecmec, persze nem bántam, mert hát miféle történész vagyok, hogy meg se nézem a múzeumot. Hát olyanféle, aki majdnem elájult a sok gyönyörűségtől. Mivel HATALMAS épületről beszélünk (nem egy Szépművészetit kell elképzelni), ezért első körben az ókori gyűjteményt és a kora középkori brit kiállítást (kelták, szászok, Britannia a római korban) néztük meg, ELKÉPESZTŐ volt. Nem is igazán találok rá szavakat, egyszerűen hihetetlen mennyiségű lelet van kiállítva, egyiptomi szarkofágok, múmiák, a holtakkal eltemetett tárgyak, egy vitrinben a mumifikálás fejlődése, illetve a temetkezési szokások változása van végigvezetve, a görög részen a gyerekjátékoktól (mozgatható végtagú babák, csodásan kidolgozott faragott teve, ló) az attikai sisakon át a pöttömnyi Zeusz szobrokig minden van, elképesztő mennyiségű váza és korsó. Hihetetlen az egész, többször volt olyan, hogy csak álltam a vitrin előtt és sóhajtoztam. Nagyjából két órát töltöttünk bent, mert lehetetlen megnézni és befogadni az összes látnivalót, biztosan megyünk még vagy négy-öt alkalommal, mire azt merem majd mondani, hogy a nagyját láttam.<br /><br />A fiúk ragaszkodtak a Science Museumhoz is, szintén ingyenes (a legtöbb múzeumban nincs belépőjegy, bizonyos kiállítások fizetősek csak), hát komolyan mondom, leesett az állam. Dióhéjban: Buzz Aldrin szkafandere, rakéták, műholdak, eredeti postakocsi, egy Ford T-modell, lyukkártyás szövőgép. Viszonylag kis múzeum, egy-két óra alatt be lehet járni az alsó szintet, a felső meg inkább gyerekeknek szól, kipróbálható, megtapogatható dolgokkal, mint otthon a Csodák Palotájában. Egészen elképesztő.<br />
<br />
Múzeumozás után elsétáltunk a Hyde Parkba, ott lődörögtünk egy darabig, a sok kutyagolástól meg sörözhetnékünk támadt, és mivel már amúgy is bőven elutazgattuk a napi limitet (az oyster ugyanis egy bizonyos összeg fölött már nem von le több pénzt az utazásodért, tehát onnantól kezdve ingyen utazol), úgy döntöttünk, Camden Town felé vesszük az irányt, persze elsőre rossz buszra szálltunk, sebaj, megoldottuk. Ezzel rögtön ki is pipálhattam egy újabb metróvonalat, (a Piccadilly-t már a Science Museum felé letudtam) a Victoria line-t, tizenegyből tehát ekkorra maradt négy, amin még nem utaztam.<br />Camden egy másik világ. Komolyan, nem is igazán tudnám mihez hasonlítani, a High Street-en MINDEN van, Blues Pubtól az indiai kajáldán át a goth ruhaboltig tényleg minden. A piacra is érdemes betérni, magyar büfét is találtunk, bár én nem igazán vágytam magyar kajára, azt én is meg tudom főzni (lecsót és töltött paprikát csináltam már, a következő projekt a csirkepaprikás lesz, csak érkezzen meg a nokedliszaggatóm). Indiait ettünk végül (Dé pizzát, mert ő burzsuj kis pizzafejű), én csirke kormát rizzsel és chutneyval, Pasi csirkecurryt szintén rizzsel meg valami isteni fűszeres szósszal. A csirkecurryt (magyarosan körris csirke, amúgy inkább karinak kéne ejteni, csak mi magyarok mondjuk körrinek) ismerheted, Kedves Olvasó, a korma az csirke kurkumás-korianderes-gyömbéres-kókusztejes szószban, elképesztően finom, a chutneyt meg alapjáraton imádom, függetlenül attól, mi az alapja (mert itt is, mint a lekvárnál, ezerféle lehetőség van). Jókora adagot kaptam három fontért, ez még otthoni viszonylatban sem veszélyes, itteni fizetéshez mérten meg nevetségesen olcsó. Mondjuk elméletileg happy hour volt, tehát kora este érdemes menni Camdenbe zabálni :D Miután tisztességesen bekajáltunk, megnéztük magunknak a helyi "romkocsmát", blues pubot, nem olcsó hely, viszont hangulatos, mondjuk sikeresen hazavágták az estémet azzal, hogy a női mosdóban az összes csap le volt szerelve, a férfiszakaszra meg nem tudtam átlógni, mert pont állt egy idősebb fazon a piszoárnál, én meg marhára nem vagyok kíváncsi más férfiak szerszámára. Próbáltam jelezni az egyik srácnak, aki a hely pólóját viselte, tehát valószínűleg ott dolgozott, de olyan bunkó volt velem, hogy majdnem szájon vágtam. Háromszor nyomtam Pasi kézfertőtlenítőjéből a kezemre. Ha pisilés után fél percen belül nem tudok kezet mosni, felfordul a gyomrom és utána az első adandó alkalommal KÖNYÉKIG sikálom magam. Kényszeres vagyok? Lehet. Nem érdekel, pisis kézzel egy tapodtat sem mozdulok.<br />
<br />Sörözés után, mivel már elég késő volt és Dének másnap dolgozni kellett, hazafelé vettük az irányt és ekkor újabb metróvonalat, az Overgroundot próbálhattam ki (tehát maradt a Bakerloo, a Waterloo&City és a Metropolitan, meg amit bele se számolok, az Emirates Air Line, de az nem metróvonal, hanem olyasmi, mint a libegő, külön kell rá jegyet venni, nem érvényes rá a bérlet). Nem is igazi metró, inkább a HÉV-hez hasonlít, a google maps is vonatnak írja. Angolul nem értő olvasóim kedvéért már a neve is az, hogy Földfeletti, tényleg a HÉV-re emlékeztet, csak ötvenszer magasabb színvonalú. Kényelmesek az ülések, tiszta a szerelvény, a hangosbemondót kiválóan érted, illetve kijelzőn is látod, hol jársz éppen, mi a következő megálló. Meg térkép is van a vonalról, ugyanúgy, mint a metrón. Ja, és nem kattog. Egyáltalán. Annyira csendes, hogy az már furcsa. Az egyik megállója sétatávolságra van tőlünk, szóval a túránk végére még egy tízperces sétát is beiktattunk, jól is esett, legalább kiszellőzött kicsit a hülye fejem.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-86480136509952996942014-07-22T15:58:00.003+02:002014-07-22T15:58:52.999+02:00Heti mottó #29<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi3xxVjiDC_cWEBYunR4SZOTkO17f2UQCovy_8yR0T5cN7OwLBakkjmKEZgCsLoMtepR9BMFjHqa8UVjrnq-8qY_c6Tn2ROdbRxk9N81jYAv5u3Tu0jeF96Bji73iMqXi0QGwPGCy-7mjw/s1600/Screenshot+2014-07-21+at+17.48.05.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi3xxVjiDC_cWEBYunR4SZOTkO17f2UQCovy_8yR0T5cN7OwLBakkjmKEZgCsLoMtepR9BMFjHqa8UVjrnq-8qY_c6Tn2ROdbRxk9N81jYAv5u3Tu0jeF96Bji73iMqXi0QGwPGCy-7mjw/s1600/Screenshot+2014-07-21+at+17.48.05.png" height="320" width="206" /></a></div>
Ehhez szerintem fordítás sem kell :)Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-7884191167123086792014-07-19T23:20:00.001+02:002014-07-19T23:20:53.063+02:00Csupa jó történikMert tegnaptól már nem a kínai nőstényállatokkal (és ezt nem rasszizmusból mondom, egész egyszerűen olyan igénytelenek és koszosak voltak, hogy nem lehet őket nőnek nevezni) lakunk a nyüzsis-forgalmas Barking Road-on, hanem egy csendes, nyugis környéken egy frissen felújított sorház egyik kényelmes, tágas duplaszobájában. Franciaágy, kis dohányzóasztal, két szekrény és egy jókora komód volt itt, meg mi hoztunk magunkkal egy kis polcot, egy kényelmes széket, meg Pasi vett magának az IKEA-ban egy íróasztalt, akkorát, amin kényelmesen elfér a laptopja meg a nyomtatónk (most először van amúgy Canon nyomtatóm, jóféle), és még így is van annyi hely, hogy jógázni is tudok (jól ki is csesztem magammal, mert a fájós csuklómat megterheltem pár napüdvözlettel, agyatlan vagyok). A lakótársak egy kivétellel mind magyarok, nagyon rendesek, bár szita az agyam és nem emlékszem mindenkinek a nevére, de majdcsak megtanulom. A ház nagyon tiszta, rendezett, és van KERT, ma este odakinn vacsoráztunk. Romantikus volt.<br />
A blogbejegyzéseket meg már bő két hete a csodaszép, új Chromebookomról írom, amivel Pasi lepett meg szülinapom alkalmából (csak hamarabb kaptam meg, mert elég vacak napom volt, és életem értelme úgy döntött, feldob azzal, hogy előre odaadja a laptopot, amúgy jól is jött, mert fél órával később Pöttömke, a régi netbookom úgy döntött, önkényesen kikapcsolja magán a wifit fél napra, és ezt már sajnos nem először játszotta el velem). Nagyon pöpec, villámgyors laptop, teljesen odavagyok érte!<br />
Tegnap, miközben épp a bevásárlást intéztem (mert saját lepedőnk például eddig nem volt, most kettő is van, szépek és finom anyagból vannak, és egyáltalán nem kerültek sokba), a telefonom úgy döntött, nem akarja, hogy mások is hallják a hangomat, magyarán meghalt benne a mikrofon, szóval most új telefonom van. Ezt is Pasinak köszönhetem, viszont ez nem ajándék, ahogy kapok fizetést, visszaadom neki az árát. Még ismerkedünk, de nagyon tetszik!<br />
Vágom a centit, várom Kutyit, sokkal jobban érzem magam az új helyünkön. Azért hogy ne legyen minden kerek, fáj a csuklóm, de valószínűleg csak a költözésnek köszönhetően, szóval nem esem kétségbe :)Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5010302592945829531.post-89397426183802468122014-07-15T11:55:00.000+02:002014-07-15T11:55:00.245+02:00Furcsaságok AngliábanKét hónapja és tíz napja, hogy itt élek. Ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem kicsi hazám határain kívül, de nem ez a legfurcsább dolog. Egészen elképesztő, néha hajmeresztő dolgokat látok, gondoltam, ezekről írok most neked, Kedves Olvasó.<br />
Az egyfontos boltokról már <a href="http://norewa.blogspot.co.uk/2014/05/helyzetjelentes-sztorizas-vagy-amit.html"><span style="color: red;">korábban is írtam</span></a>, Heinz ketchupot meg Hellman's majonézt is árulnak, Dove szappant (duplacsomagot meg folyékony szappant is), Nivea tusfürdőt, Miss Sporty körömlakkokat, colgate fogkrémet-fogkefét-szájvizet, tehát nemcsak noname dolgokat, hanem ismert márkákat is. Találtunk pár olyat is, aminek a csomagolása ismerős volt, de a neve egyáltalán nem, persze guglizás nélkül is rájöttünk hamar, hogy a Rexona itt Sure néven fut, az Axe termékeket meg Lynx néven érdemes keresni. Az otthon Opel néven ismert autók itt Vauxhall néven futnak, de láttam már Pöttyös Gurut Dots néven is (sajnos nem tudtam megnézni, hol gyártják, mert csak az üres kartondobozt láttam, de ha legközelebb találkozom vele, megnézem, esküszöm). A Lays chips itt Walkers, egészen elképesztő ízesítésekkel (sós-ecetes meg koktélrákos, utóbbi meglepően finom), múltkor ettem Müller joghurtot meg tejberizst. Az ásványvizeknél itt általában a kék kupakos a szénsavmentes, márkától függően a zöld vagy a piros a szénsavas (tegnap mondjuk pont kifogtam egy zöld kupakos szénsavmentest, szóval leginkább a címkét érdemes figyelni). Itt még mindig forgalomban van a vaníliás kóla, aminek én ugrálva-visítva örültem, mert annakidején imádtam. A Jó reggelt! gyártója, a BelVita itt is forgalmaz (simán Breakfast Biscuit-nek hívják a terméket), persze őket is meg a Danone-t is bojkottálom.<br />
Nade, hogy ne csak kajáról beszéljek, elmondom, mi az, amihez nem volt egyszerű hozzászokni. Az egy dolog, hogy az út bal oldalán közlekednek (tehát jobb oldalon van az autók kormánya), ez még mindig nagyon fura, de amit végképp nem értek, az a zebra. Nem is zebra, csak kis fehér kockák ott, ahol átkelsz az úton, meg a járdára jófej módon odaírták (a turisták és a bevándorlók biztonságának érdekében), hogy merre nézz, hogy jön-e autó. Csomó helyen nem is látni rendesen a kockákat, csak a feliratot a járdaszegély mellett (jó esetben). Fura. Mondjuk a "Look left" "Look right" feliratok kellenek, mert idő, míg megtanulod, merre nézz.<br />
Az oyster kártyát is <a href="http://norewa.blogspot.co.uk/2014/05/mar-nem-pesti-lany.html"><span style="color: red;">említettem már</span></a>, ez egy elektronikus kártya, ugyanazon az elven működik, mint a paypass órák vagy kártyák, csak odatartod a leolvasó fölé, csipog egyet, mehetsz. Fel tudod tölteni online (ilyenkor aktiválni kell a metrómegállóban), be tudsz állítani automatikus feltöltést (ha bizonyos összeg alá megy az egyenleged, automatikusan feltölti a bankszámládról, ilyenkor aktiválni se kell, jöhetsz-mehetsz gond nélkül), illetve tárolja a megvett bérleteket is (heti, havi, negyedéves, éves, mittudomén). Ha nincs bankszámlád, vagy nincs regisztrálva az oystered a tfl online rendszerében (mert lusta vagy és nem vagy képes rászánni két percet, vagy nincs internet-hozzáférésed), akkor sincs probléma, minden metrómegállóban, vonatállomáson van oyster automata, ahol készpénzzel és bankkártyával is fizethetsz a feltöltésért, vagy megveheted a bérleted. Óriási előnye, hogy gyors és kényelmes, meg hogy sokkal nehezebb hamisítani, mint mondjuk a bkv vonaljegyet vagy bérletszelvényt, illetve lényegesen kevesebb ellenőrt kell alkalmazni. Létező jelenség egyébként, alig pár napja voltam a városban, mikor a 115-ös buszon, Whitechapelből visszafelé jövet találkoztam tfl ellenőrrel, kis kézi leolvasóval rohangált, egyesével végignézte mindenki kártyáját, de valahogy tiszteletet parancsoló volt az egész ember, nem kaptál röhögőgörcsöt a divatjamúlt frizurán, vagy a csupa műszál, csatakosra izzadt egyenruhán (se gyomorgörcsöt attól, ahogy hozzád szól). Udvarias volt, mosolyogva kívánt további szép napot és kellemes utat, és MEGKÖSZÖNTE, hogy megmutattam a kártyámat. Bkv ellenőr viszonylag ritkán köszönte meg nekem, hogy érvényes bérlettel utazom. Nem akarom őket bántani, csak hát így is lehetne végezni ezt a munkát.<br />
A legfurább dolog, amit még mindig szoknom kell, az a brit akcentus. Mert egy dolog, hogy tanulja az ember gyereke az angolt x évig az iskolában, meg tanfolyamra jár, meg filmet néz angolul, meg videókat tanulmányoz, meg zenét hallgat, azért teljesen más az, amikor belecsöppensz egy olyan közegbe, ahol mindenki (na jó, majdnem) angolul beszél, és teszik mindezt kismillió különböző szinten és akcentussal, mert egy dolog a bevándorló angoltudása, de más dialektusban beszél egy skót srác és megint másképp egy hetvenes londoni mami, a bevándorló meg hozza magával a saját akcentusát, mint én a hülye hunglisht. Az én fülem meg leginkább amerikai filmeken, sorozatokon, dalokon és videókon edződött, telefonba sokszor vissza kell kérdeznem, mert nem értem, hogy mit mond az ember a vonal másik végén, élőszóban egy picikét könnyebb, meg hát óriási szerencsém van, tudják, hogy nem angol az anyanyelvem és rettentő udvariasak meg elnézőek, sokszor megkaptam már, hogy mennyire jó dolog, hogy az anyanyelvemen kívül egy másik nyelvet is beszélek (ráadásul a legtöbb bevándorlóhoz képest egészen jól, és ezt nem én állítom, ezt a mindenféle hivatalokban lévő ügyintézők mondták, illetve sajnos tapasztalom is, egy olyan környéken lakunk jelenleg, ahol nemigen találkozom őshonos szigetlakóval, annál több viszont a közel-keleti, indiai, kínai, illetve a kelet-európai, főleg lengyel, baromi sok lengyel bolt van errefelé, de magyar szót is hetente legalább kétszer hallok, vagy az ablakunk alól az utcáról, vagy a tescoban nézelődve, ilyenkor fülem-farkam behúzom és kusshadok, nem nagyon akaródzik itt "magyarkodni", négy fal között megtartom a saját kis dolgaimat, zabáljuk a lecsót meg az Erős Pistát és a lakótársakkal való kibaszásképpen rendszerint magyarul éneklek, mióta az egyik förtelem valami borzalmasan hamis kínai popsztárocskát bömböltetett fél napig, de nem azért jöttem ebbe az országba, hogy a piros-fehér-zöld trikolort lobogtassam, bár egy kékfestő szoknyán erősen gondolkodom, mert szép). Szóval jól érzem magam alapvetően a furcsaságok ellenére is, csak találnék már valami munkát. Aztán majd lehet élvezkedni, meg nekiállni építgetni az itteni életet, karriert. Mert szeretem ezt az országot, szeretem ezt a várost.Norewahttp://www.blogger.com/profile/01986317726419529051noreply@blogger.com4