Homeless family

Mert nincs már házunk, ma az utolsó fala is ledőlt. Van por, piszok, a diófa is az utolsókat rúgja, ágai már nincsenek, holnap kivágják. Az orgonát már elpusztították, a medence helye felásva, új alapok, új élet, új ház tizensok év után.
Piri mama meg Ledérrel, Babóval és Arival a szomszédokhoz költözött, Arinak van társasága(Molly, a vizsla és Nessy, a westie), legalább tanul egy kis jómodort. Tíz hónapig lesznek ott, én pedig meglehetősen keveset leszek velük, bár tervezem, hogy a jövő héten is hazajövök, mert Szandrának születésnapja van, úgyhogy megint üvegből fogjuk inni a pezsgőt. Vagy bögréből. :)
Nem tudok kibékülni ezzel az egésszel. Nem szeretem a változást, nem szeretem a tényt, hogy a ház, ahová mindig hazamehettem, ahol mindig vártak, nincs többé. Megszűnt létezni.
Már semmi sem lesz ugyanaz.

Szerettem ott lakni, szerettem, hogy nyáron, nagy melegben is hűvösek voltak a szobák. Rajongtam a hajópadlóért, amit anyu a beköltözés előtt csiszoltatott fel, pedig akkor még nem is volt miénk a ház. Tavaly előtt, tíz év után vettük meg és olyan öröknek tűnt, azt hittem, évtizedek múlva is állni fog és majd elmesélhetem a gyerekeimnek, hogy "anyátok itt volt gyerek, itt és itt aludt, itt és itt csinálta ezt és ezt". Már csak fotók maradtak.
Emlékszem, mikor kiderültek a felvételi eredmények, egész nap a kertben ültünk, csipkedtük a még éretlen szőlőt. Abban az évben rengeteg szőlőnk volt, se azelőtt, se azután nem volt ennyi. Többet nem is lesz.
Egyszer már augusztusban vörösbe hajlottak a vadszőlő levelei. Lefotóztam őket, mert gyönyörűek voltak. A kép az új otthonomat díszíti, a vadszőlő nem élte túl a bontást. Csak a borostyánt tudtam megmenteni.
A ballagási csokrom is odalett, meg akartam tartani, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Majd egyszer, sok év múlva az esküvői csokromat akarom ugyanúgy megszárítani, megőrizni.
Rengeteg emlék fűzött a házhoz, de már sírnom sem szabad, csak a blogomnak kesergek...