2019. augusztus 16., péntek

Tévedni emberi dolog, avagy lehet, hogy az én tündérmesém most kezdődik

Elkiabálni persze nem akarom. Csak annyit mondok, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy a hülye pesszimista hangok mondták a fejemben. A többit meglátjuk.
Tudom, hogy nem lesz egyszerű. Sosem az, egy jó párkapcsolatba rohadt sok energiát kell fektetni. Lesznek buktatók, de azok után, hogy egy pánikroham kellős közepén nem karba tett kézzel állt, hogy aztán sértődötten elvonuljon, hanem ott ült és végig azon volt, hogy mihamarabb túl legyek rajta, azt gondolom, együtt mindent túlélünk.
A lényeg, hogy most nagyon jó és azon leszünk, hogy ez így is maradjon.

2019. július 30., kedd

Szerelem és egyéb kamu mesék

Nincs olyan, hogy igaz szerelem. Legfeljebb a kiváltságosoknak jut. De a sors előbb-utóbb mindenkinek benyújtja a számlát. Nekem is benyújtotta, mert mertem hinni, mertem tisztán, őszintén szeretni. Azóta is nyögöm a tartozást.
Megpróbáltam, nem ment. Hónapokig randizgattunk, de még csak nem is kötődtem hozzá különösebben, nemhogy szerelmes legyek belé. Jó volt vele beszélgetni, ennyi.Az önbizalmamnak ideig-óráig jót tett. De azt nem tudom, képes leszek-e valaha szeretni. Mindig ugyanoda lyukadok ki. Mi a garancia, hogy nagy ő, nem időpocsékolás lesz a következő? Semmi. A nagy ő nem létezik.
Majd eljön. Aha, persze. Dehogy jön. Ezt a "minden a maga idejében történik" baromságot csak olyanok szajkózzák, akik még nem veszítették el szerettüket idejekorán. Az ok máig tisztázatlan, az orvosok csak vonogatják a vállukat. Harminchat éves volt. Ez is a maga idejében történt? Na ugye.
Valaki a nagyon távoli múltból szeretne ismét az életem része lenni. Mi a garancia, hogy nem ver át megint? Hogy nincs két-három másik nő, akinek ugyanígy teszi a szépet? Semmi.
Nem tudok megbízni már senkiben.

2017. november 6., hétfő

Nem egyszerű

Hol is kezdjem? Halogatom ezt a blogbejegyzést már hetek vagy inkább hónapok óta. Július végén szingli lány lettem. Azaz nem pontosan, de ezt mindjárt kifejtem. Szóval egy kellemes, júliusi napon, nem sokkal a heti bevásárlás lebonyolítása után a szobában punnyadtunk Pasival és láttam rajta, hogy valami motoszkál a fejében, majd közölte, hogy szomorú, mert el kell mondania valamit. Azt mondta, már nem szerelmes belém. Nem érez irántam semmit, szeret, mint embert, de semmi több. Először fel sem fogtam, mit mond, csak tátogtam, mondom te most szakítani akarsz velem? Igen. Sikoltoztam, sírtam, majdnem pánikrohamot kaptam, nem tudtam, mihez kezdjek. Ez tartott talán öt-tíz percig, majd ránéztem és megkérdeztem, hogy akkor most mit vár tőlem, hogyan tovább? Költözzek el? Most azonnal? Egyáltalán mikor jött erre rá? Mi történt? MIÉRT történt? Nem tudja, nem egy csapásra döntött így, már hónapok óta érleli. Na ez volt a második sokk. Könyörögtem, gondolja át, adjon esélyt, hogy változtassak dolgokon, több minőségi időt töltsek vele, itt a nyári szünet, ne most dobjon el. Rábólintott, azt mondta, gondolkodik, addig ne szóljunk senkinek a szakításról. Két hétig gondolkodott, majd azt mondta, ne haragudjak, de ez nem fog menni. Oké, akkor nézek új albérletet, mert ezt nem lehet sokáig húzni így.
 Ez volt augusztus elején. Nekiálltam albérletet keresni, pár nap után találtam is egyet, ami fél óra sétára volt a munkahelyemtől. Írtam a főbérlőnek, oké, nézzem meg a szobát ekkor és ekkor, mondom jó. Megkértem Pasit, jöjjön el velem, mert egyrészt több szem többet lát, másrészt gondoltam, szeretné tudni, hogy hová kerülök. Két lakást is mutatott a főbérlő, az egyik sötét volt és mocskos, a másik világos, viszonylag rendezett, persze az ottani szobát néztem meg inkább. A fürdőszobába is benéztem, elég koszos és penészes volt, de inkább nem szóltam semmit, megköszöntük a főbérlőnek és elindultunk haza. Úton hazafelé Pasi egész végig azt mondogatta, hogy nem olyan rossz hely, oké, a fürdő koszos, de ne az Álomházhoz viszonyítsak, mert ott mindig minden tipp-topp volt, meg csak egyszer kell kipucolni, utána meg csak fenntartani, meg hogy milyen jó lesz, közel a munkahely, nem fogok szívni a vonattal meg a sok hülye emberrel. Igen ám, de ekkor hat ember élt a lakásban, én meg már hónapok óta mondogatom, hogy öreg vagyok a társbérlethez, maholnap harminc éves, nem akarok már sokadmagammal élni. De két hónap a minimum bérlés, annyit bárhol kibírok, mondom jogos. Ő kivenné. Jó, akkor kiveszem. Nyilván szabadulni akart tőlem, bár az nem zavarta, hogy egy ágyban alszunk. Csak menjek már onnan, ő meg költözhessen Írországba, mert közben persze lemeccselte a főnökével, hogy átmegy. Nem baj, hogy Dublin az én gyerekkori álmom, még egy kés bőven elfér a szívemben.
Írtam sms-t a főbérlőnek, oké, szeptember elsejétől költözhetek, mondom zsír, az még három hét, sebaj, kibírjuk valahogy. Közben elcsíptem egy telefonbeszélgetést, Pasi azt ecsetelte a főnökének, hogy neki saját fürdőszoba kell. Én erre kiborultam, mert én persze elégedjek meg egy fürdővel, amin négy másik emberrel osztozom. Sírtam egy teljes napot, akkor kiadtam minden dühömet. Onnantól viszonylagos békében voltunk egymás mellett, ugyanúgy csináltunk dolgokat, mint a szakítás előtt, főztünk, filmet néztünk, beszélgettünk, eljártunk bevásárolni. Közben én dobozoltam. Aztán eljött a költözés napja. Béreltem költöztetőt, de Pasi is segített átcuccolni. Aztán mint aki jól végezte dolgát, hazament, én meg egyedül maradtam Kutyival, meg a bedobozolt fél életemmel.
Azóta is úgy érzem magam, mint akit félbevágtak. Istenbizony, próbálok nagyon erős lenni, sokszor megy is, de attól még borzasztóan hiányzik. Van egy bazinagy lyuk a mellkasom közepén és nem akar behegedni. Nem jobb, csak nem panaszkodom, tartom magam, mert ezt várják el tőlem. Mert számítanak rám a munkahelyemen, mert Piri mama szíve megszakadna, ha feladnám. Sokan támogatnak, olyan emberek álltak mellém, akikről nem is gondoltam volna. De ettől még fáj, mert terveim voltak, mert én komolyan gondoltam, hogy végtelenül meg hogy örökké, én valóban mellette akartam, mellette akarok megöregedni. Én nem szeretem kevésbé.
Akkor sem, ha most az ő döntése miatt Álomházból rémálomba kerültem, mert fikarcnyira sem törődnek velem a lakótársak, mert szó szerint lesz*rják, ha kitakarítom a fürdőt, mert a lépcsőn cipővel trappolnak végig, hiába kértem, hogy ne tegyék, mert minden héten egy kiló mocskot szedek össze. Egyikük többször is nekem esett, ordítozott velem, minden holmimat dugdosnom kell, mert egyrészt emlegetett lakótárs hisztizik miatta, másrészt ha elől hagyok bármit a konyhában, azt garantáltan használni fogják, de elmosni már nem. Tegnap reggel hányást takarítottam a wc pereméről meg az ülőke aljáról. Nem a sajátomat. Egy hete sem laktam itt, de megzabálták a reggelire vett epremet, és ezek csak a kisebb problémák.
A nagyobbak, hogy már két hete nincs internetünk, ezt a posztot offline írom és mobilnetről töltöm fel. Dolgozni így lehetetlenség, nem tudok normálisan felkészülni az óráimra, bár hála az égnek, ezt nem nagyon lehet észrevenni, mivel hellyel-közzel tudom, mikor mit akarok elmondani, megtanítani a gyerekeknek. Fűtés, bár november eleje van, nincsen, mert a boiler ki-be kapcsolja magát, hol van meleg víz, hol nincs, mint a mesében, az angol házakban meg ugye egy rendszerről megy a fűtés és a meleg víz. Múlt héten háromszor kellett jéghideg vízben zuhanyoznom, ebből kétszer jéghideg vízben mostam hajat. Mindezért pedig annyit fizetek, amennyit korábban lakbérre és tömegközlekedésre együtt költöttem.
Pasi felől utoljára két hete hallottam, meg kb egy órája jött egy e-mail a Google-től, hogy már nem vagyok tagja a családi csoportjának, tehát megszűnik a Google Music előfizetésem, amit eddig neki köszönhettem. Néhány napon belül valószínűleg a Netflix is hasonló sorsra jut, mondjuk tök mindegy, mert úgysincs internet. De mindez nem számít, ha az összezúzott álmaimra gondolok, arra, hogy azt terveztük, lakást bérlünk valahol, nem messze a sulitól, ahol dolgozom. Elkezdtem a tanárképzést, a suli szervezésében, és őmiatta harcoltam ki, hogy hat helyett tizenhat órám legyen egy héten, mert ha nincs meg a kellő óraszámom, évekig húzódik a képzésem, így viszont legrosszabb esetben is két évembe telik, és tudtam, hogy ő már nem akar sokáig Londonban maradni, viszont én tanári diploma nélkül nem akartam elmenni innen. Arról álmodoztam nem egész fél éve, hogy egy-két éven belül megkéri a kezem.
Most itt állok, illetve ülök, majd' harminc évesen, magányosan, a kutyán kívül mással nem beszélek az anyanyelvemen, ha magyar szót akarok hallani, telefonálnom kell. Azt meg elképzelni sem tudom, hogy másvalakivel bármit is kezdjek. Megtehetném, nem vagyok rossz nő, koromhoz képest pláne nem, csapja is a szelet egy kolléga, de én Pasit akarom visszakapni. Akkor is, ha lehetetlen. Akkor is, ha elbánt velem. Akkor is, ha sokat veszekedtem, ha sokat sírtam, ha stresszes voltam. Mert belőle merítettem erőt, mert nekem ő volt a boldogság. Nekem ő volt az otthon, nekem ő volt a minden és büszke voltam rá, hogy az ő párja lehetek. Nekem ő volt az élet, ő volt a levegő.
Augusztus óta fuldoklom.

2016. szeptember 24., szombat

Reboot

Kicsit berántott a gépszíj. Munka-Pasi-Kutyi háromszög, ezt már az előző bejegyzésben említettem. Persze voltak, vannak változások. Öregebb lettem egy évvel, teljesült egy nagyon régi álmom, a bakancslistám egyik tétele. A britek idióták, kiszavazták magukat az EU-ból (egyelőre nincs konkrét tervünk, nem költözünk pánikszerűen haza, vagy máshová, kivárjuk, mi sül ki az egészből). Két hétre hazamentünk. Na de menjünk szépen sorjában.
Nem sokkal a legutóbbi blogposztom után elrepültünk Dublinba, azaz teljesült (az egyik) legnagyobb vágyam, húsz éve láttam egy tv-műsort Írországról és én akkor azt mondtam, hogy oda akarok menni, ez volt az elsődleges motivációm arra, hogy elkezdjek angolul tanulni, mert megnéztem a Világatlaszban, hogy mi a hivatalos nyelvük és akkor láttam, hogy ír és angol és az iskolában lehetett angol nyelvet választani, szóval... Na de a lényeg, egy egész hetet töltöttünk ott, én végig a fellegekben jártam. Dióhéjban, a teljesség igénye nélkül: volt szerencsém látni a Trinity College híres régi könyvtárát, sétáltam a St Stephen's Greenben, voltam az Ír Nemzeti Múzeumban, megnéztük a Dubliniát, ez egy interaktív kiállítás a középkori Dublinról, megnéztük Powerscourt kertjét Pasi főnökével, elmentünk a Powerscourt-vízeséshez, ettünk egy jó báránypörköltet Írország legmagasabban fekvő pubjában (a Wicklow-hegyekben lévő Johnnie Fox's), megtanultunk sört csapolni a Guinness-gyárban, kóstoltam whiskey-t a régi Jameson's-gyárban, a Liffey-n horgonyzó Jeanie Johnston-on az ír történelem egyik legszomorúbb eseményéről, a burgonyavész okozta Nagy Éhínségről és az azt követő kivándorlásról hallhattunk részleteket, de épp ottjártunkkor volt a Húsvéti Felkelés századik évfordulója is, gyakorlatilag minden erről szólt. Legnagyobb bánatunkra nem jutottunk be a Kilmainham Gaolba, egykor börtön, ma múzeumként üzemel, tárlatvezető nélkül csak a tárgyalótermet nézhettük meg, a többi részre szervezett túrák vannak, de aznapra minden hely betelt, mi meg másnap már repültünk vissza Londonba. A tavasz további részében belföldön kirándultunk, megjártuk Hevert és Margate-et, ezen kívül majd' belefulladtam a munkába, az igazgatóhelyettes kitalálta, hogy én leszek az az emberük, aki ide-oda ugrál, ha helyettesíteni kell, ehhez az is hozzátartozott, hogy néha olyan diákokkal kellett lennem, akik bár hivatalosan a mi sulink diákjai, valójában egy másik iskola külsős képzésén vesznek részt, ez kicsit nyakatekerten hangzik, valójában nem az, túl sok dolgom ilyenkor nem volt, csak szemmel kellett tartanom a gyerkőcöt, csak hát az utazás húzós volt, meg sokszor elég váratlanul ért, hogy máshová kell mennem, nem a munkahelyemre. Ez a tanév utolsó előtti hetéig így ment, utána már csak az iskolán belül ugrabugráltam, hol egyik, hol másik osztályt boldogítottam.
A nyári szünet első napján aztán jól hazarepültünk, két csodás, bár kissé sűrű hetet töltöttünk el a családdal és a barátokkal, ráadásul az egészbe belepréseltünk egy négynapos balatoni mininyaralást Méripoppinsz barátnőmmel meg a drága Mérnök úrral, megünnepeltük a szülinapomat másodszor is egy jókora túró rudi tortával, volt jagyuttfagyi, cirógathattam Hugika kerek pociját, bár Unokahugi nem akart velem haverkodni.
A nyár további részében olvastam, rengeteget pihentem, Pasival és Kutyival hatalmasat sétáltunk Eynsfordból Dartfordba, párszor átrendeztem a könyvespolcot (csak a szokásos dilim).
Három hete kezdődött el az új tanév, nem ment simán, főleg mert tizenvalahány kolléga ment el, többek között az igazgatóhelyettesünk, de lassan-lassan belerázódunk. Egy hónap múlva őszi szünet, én már készülök a Halloweenre és nem ígérem, hogy mostantól rendszeresen fogok blogolni, de igyekszem majd gyakrabban, mert mindig történik valami. Ma reggel például ismét nagynéni lettem, fél 9-kor megszületett Szófia Sára, az unokahúgom, akit már nagyon-nagyon vártunk! Szívből remélem, hogy a szüleinek rengeteg örömük lesz benne! Kívánom, hogy hosszú és boldog élete legyen!

2016. március 29., kedd

Minden oké

Marha nehéz úgy blogolni, hogy az életem a Pasi-Kutyi-Munka háromszög körül forog. Nem állítom, hogy az égvilágon semmi izgalmas nem történik velem, de hétfőtől péntekig napi 11 órát vesz el a munka (8 óra, plusz 3 az utazás). Este 6 körül érek haza, megvacsorázunk, kiviszem a kutyát, megnézünk egy filmet, aztán eldőlök, mint egy zsák krumpli, reggel fél 6-kor meg már kelek, 7-kor már a vonatra várok (most azért érek rá, mert tavaszi szünetem van, április 11-én kell visszamennem dolgozni). Hétvégenként örülök, hogy (lyuk van a seggemen) élek, bár most, hogy itt a tavasz, vagy legalábbis úgy csinál, mintha itt lenne, kitaláltuk, hogy kirándulni fogunk, még könyvet is vettünk London környéki gyalogtúrákhoz. Néha társasozunk a többiekkel, vagy elmegyünk moziba (láttuk például a Deadpoolt), együtt bevásárolunk, nemrég a Greenwich parkba is elsétáltunk, Kutyi nagyon élvezte, mindenkihez odarohant csaholva és megmondta, hogy ez itt az ő parkja és punktum. Nagy vonalakban ennyi.