Napló - újratöltve

Meg az életem is, többé-kevésbé. Elég nehéz időszak van mögöttem, volt egy lehetőség, amit elég rendesen elbaltáztam. Az ügynökségem megtalálta az álommunkámat, törit taníthattam volna, de a próbaórámon nem működött a laptopom, nem tudtam levetíteni a prezentációt, ami az egésznek az alapja lett volna, így hiába volt óravázlatom, se füle, se farka nem volt annak, amit így el tudtam mondani, ráadásul eléggé feszült voltam végig, és ez érezhető volt, emiatt nem kaptam meg a munkát.
Októberben egyetlen napot sem dolgoztam (kivéve két nap próbamunkát egy cipőboltban, ahová nem kellettem, pedig eladtam egy pár cipőt minden különösebb tréning meg sales-es tapasztalat nélkül), élni sem volt kedvem, mert folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha nem rontom el a próbaórát, már rég dolgozhatnék. Egyre jobban belesüppedtem az önutálatba és önsajnálatba, folyton Pasit csesztettem, veszekedtem vele. Haragudtam rá, pedig csak segíteni akart. Folyamatosan küldözgettem az önéletrajzokat, interjúkra jártam, eredménytelenül.
Novemberben már kezdtem komolyan elgondolkodni azon, hogy összepakolok és hazarepülök. Egyik nap a szokásos reggeli műsor után (felhívom az ügynökséget, várok egy órát, visszadőlök fél órára, kutyát sétáltatok) kaptam egy sms-t, hogy üzenet van a rögzítőmön. Lehallgattam, egy suli volt, ahová pár nappal azelőtt jelentkeztem, interjúra hívtak, tanárasszisztenst kerestek. Visszahívtam őket, leegyeztettük az időpontot. Elmentem, végigcsináltam, kifejezetten kellemes volt, jót beszélgettem az iskolatitkárral és az igazgatóhelyettessel, de nem gondoltam, hogy ebből bármi is lesz. Azt mondták, a héten még megy hozzájuk pár ember, következő hét elején értesítenek. Másnap megcsörrent a telefonom, az igazgatóhelyettes volt, hogy megkaptam az állást, beszélt-beszélt, de fel sem fogtam, mit mond, úgyhogy megkérdeztem: most komolyan megkaptam az állást? Igen, a HR-es küld egy e-mailt még aznap, de legkésőbb péntek estig (csütörtöki nap volt) a hivatalos állásajánlattal, meg a papírokkal, amiket ki kell töltenem. Miután leraktuk a telefont, sírva-nevetve ugráltam körbe a szobát, mit a szobát, az egész házat! Amint megjött a HR e-mailje, nekiláttam a papírmunkának. Ráment az egész hétvégém, de becsülettel megcsináltam, beküldtem mindent. Aztán vártam. És vártam. Felhívtam a sulit, azt mondták, ne aggódjak, van átfutási ideje a papírmunkának, szólnak, ha kezdhetek. Másfél hét után már kezdett gyanús lenni, felhívtam a sulit, azt mondták, hogy ja, van egy kis bibi az egészségügyi kérdőívemmel, hívjam fel ezt és ezt a telefonszámot, mert ezt nem ők intézik, hanem külsős cég. Felhívtam őket, kiderült, hogy valami rendszerhiba miatt üresen ment be a kérdőívem, szóval gyorsan végigmentünk rajta telefonon keresztül. Felhívtam a sulit, hogy oké, elintéztem, azt mondták, 24-48 órán belül visszaérkezik hozzájuk és akkor meg tudják mondani, mikor kezdhetek. Ez már igencsak november vége felé volt, tehát szinte biztos voltam abban, hogy december 1-jén kezdem a munkát. Így is lett. Három hónap a próbaidő, hála az égnek ennek egy jelentős része iskolaszünet, de ha márciusig nem rontok el semmit, akkor minden kerek lesz.
Mit is csinálok pontosan? Egy autistákkal és Asperger-szindrómásokkal foglalkozó iskolában vagyok pedagógiai asszisztens, egészen pontosan egy fiúval foglalkozom, aki az iskola és egy lovarda jóvoltából lóápolónak tanul. Heti négy napot tölt a lovardában (ilyenkor is vele vagyok, igen, lovakkal is találkozom), péntekenként pedig a suliban van. Még betanulási időszak van, tehát nem egyedül vagyok vele, hanem egy másik kollégával, de ha minden jól megy, akkor a téli szünet után már nem lesz szükség arra, hogy valaki más felügyeljen.
Apropó téli szünet, hazarepülünk karácsonyra, pontosabban jövő vasárnap, két hétig leszünk otthon, tehát gyakorlatilag a teljes téli szünetet Magyarországon töltjük. Kutyi itt marad, a lakótársaink vigyáznak rá (cserébe mi is vigyázunk az ő kutyáikra, ha elutaznak).
A hazaútról is lesz majd élménybeszámoló, meg mindenképpen fogok még blogolni, témám lesz még bőven, meg kedvem is van, most, hogy végre úgy érzem, haladok valamerre.

Legszívesebben törölném magam. Az életből.

Mi legyen?

Egy éve, három hónapja és három napja, hogy felszálltam egy Lutonba tartó repülőre. Tele reményekkel, tele vágyakkal. Nem tudtam még egészen pontosan, mit akarok csinálni, úgy gondoltam, bármi jó lesz, csak fizetést kapjak érte. Pár nappal az érkezésem után már az álláshirdetéseket böngésztem, tízesével küldtem szét az önéletrajzokat minden nap. Eleinte kettesével hívtak interjúra, aztán ritkultak a telefonhívások. Nem kaptam meg az NI numbert, csak több hónapos csúszással. Egy merő szerencsétlenség volt az egész. Már itt gondoltam rá, hogy hagyom az egészet a fenébe. De annyian hittek bennem, annyian drukkoltak, hogy azt mondtam, nem okozhatok nekik csalódást. Nem hozhatok szégyent Piri mamára.

Októberben volt az első munkanapom helyettes tanárként (próbanapokon előtte is voltam, étteremben, óvodában, de jelentkeztem dadusnak, takarítónőnek és utcai adománygyűjtőnek is, csak hogy a legjobbakat említsem). Voltak jó napok. Egész hetek, amiket végig tudtam dolgozni. De végig ügynökség közvetített, egy-egy napos munkáim voltak, néha egy-egy suli visszahívott többször. Egy suli volt, ahol négy hetet dolgozhattam egyhuzamban, azt mondták, nézzem a honlapjukat, ott fogják jelezni, ha van üresedés, mást nem tehetnek értem. Állandó pozíciót senki nem tudott, vagy nem akart adni. Épphogy kerestem annyit, hogy fenntartsam magam. Félretett pénzem egyáltalán nincs. Jókora adósságom viszont van. 

Május végén újra álláshirdetéseket böngésztem, mert már azon járt az eszem, mit fogok a hathetes nyári szünet alatt csinálni. Megint többszáz önéletrajz ment körbe, meg nyomtattam is párat, szétosztogattam boltokban, bementem a legközelebbi bevásárlóközpontba is. Mindegy, csak munka legyen, ne kelljen nélkülözni, ne kelljen otthon ülni. Tudjam fizetni a lakbért, tudjak mit enni, el tudjunk esetleg menni hétvégén valahová, ne legyen gond megvenni egy vonatjegyet, vagy feltölteni az oystert. 

Itthon ülök. Három hét van még hátra a nyári szünetből. Szeptemberre nincs állandó pozícióm. Hatheti lakbért kellene kifizetnem augusztus végéig. A bankszámlámon annyi pénz van, amiből még durván két, legfeljebb három hétig tudok élni (az élni alatt az ennit értem, másra nem futja). 

Mi a fenét csináljak magammal? 

Nagyon messze vagyok az álmaim megvalósításától. Nagyon közel vagyok viszont ahhoz, hogy feladjam.

Nem várom a jövő keddet

Huszonhét éves leszek. Nem várom. Nem mérföldkő, inkább csak egy újabb pofánröhögés az élettől. Nem változott semmi, nem lettem több, nem jutottam közelebb a céljaim megvalósításához. Nincs állandó, jól fizető állásom, nincs egyetlen félretett pennym, nincs esélyem rá, hogy a közeljövőben visszafizessem azt a pénzt, amivel Pasinak tartozom. Nem emlegeti fel, nem kéri rajtam számon, csak engem zavar a tény, hogy tartozom neki. Sokszáz fonttal. A diákhitelemre inkább nem is térek ki. Valószínűleg sosem fogom tudni visszafizetni. Belefulladok az adósságtengerbe, mert épphogy annyit keresek, amiből többé-kevésbé fenntartom magam.
Azt gondoltam, ha ideköltözöm Angliába, jobban fogok élni. Egyelőre nem élek jobban, csak messzebb kerültem a problémáimtól.
Félek. Nem akarok huszonhét lenni. Legyen a jövő kedd inkább csak egy átlagos hétköznap. Egy teljesen normális keddi nap, kellemes meleggel, vagy egész nap szakadó esővel, nem bánom, csak ne kelljen arra emlékeznem, hogy míg az ismerőseim egy jelentős része előrébb jutott (diploma, eljegyzés, házasság, gyerek, jó állás, mittudomén) addig én egyhelyben toporgok.

Egy hét otthon

Még a télen lepett meg Pasi egy retúrjeggyel haza. Számolgattam a napokat, tervezgettem, listát írtam (csak a szokásos elmebaj), intéznivalóm is akadt bőven, mert májusban lejár az útlevelem, és bár utazáshoz nem kell, hála az EU-nak, ügyintézéskor szoktak kérni két proof of identity-t, azaz két személyazonosságot igazoló okmányt, esetemben a jogsi kiesik, mert nem vezetek (szeretem embertársaimat annyira, hogy ne akarjak a volán mögé ülni), marad tehát a személyi és az útlevél. Szóval listával, ajándékokkal és némi váltás ruhával felszerelkezve hazarepültem. Természetesen nem volt ez annyira egyszerű, mint ahogy én kigondoltam, de ezt már megszokhattam volna az elmúlt huszonakárhány évben. Szerda délután. Minden simán ment eleinte, időben kiértem a lutoni reptérre, feladtam a csomagot (16.2 kiló, királyság), átestem a biztonsági ellenőrzésen, mondjuk marha hosszú sor volt és le kellett vennem a csizmámat (wtf, mintha ott akarnék bármit is eldugni), aztán ücsörögtem a vámmentes boltoknál, bámultam a kijelzőt, hogy melyik kapuhoz kell menni, hát kapu helyett azt írták ki, hogy késik a WizzAir budapesti gépe, zsír, gyors üzenet Pasinak meg Piri mamának, hogy késni fogok. Húsz perc nem a világ, kibírjuk. Aha. Álltam, vártam, hátha kiírják, mi újság, nagyjából fél óra várakozás után még mindig semmi, közben összeismerkedtem egy anyukával meg a két tizenéves lányával (egész konkrétan arra kaptam fel a fejem, hogy magyarul kezdik el a mondatot és angolul fejezik be, kiderült, hogy a daddy brit, azért csinálják ezt), végül együtt mentünk a 16-os kapuhoz, ahol vártunk. És vártunk. És sorban álltunk. És vártunk. Fél hét után szálltunk fel a gépre, rohamléptekkel mutogatták el a biztonsági útmutatót a stewardessek, aztán azon kaptam magam, hogy emelkedünk. Teljesen sima utunk volt, de az egyórás késést nem tudtuk behozni, szóval kilenc óra helyett este tízkor értem földet Budapesten, ahol Ledérkém és Piri mamám túró rudival várt, aztán Dr Agy hazafuvarozott minket, otthon örömködtem egy kört a kutyákkal, bevágtam egy tál sóskát, aztán lefeküdtem, és bár hulla fáradt voltam, hajnali kettőig járt a pofám Piri mama mellett. Csütörtökre volt tervben az útlevélcsináltatás, hát a terv borult, mert az ocsmányirodában nincs ügyfélfogadás csütörtökön, nem baj, akkor majd húsvét után, jó az. Szóval inkább vettem magamnak ezt-azt, meg Kutyinak csini új nyakörvet, aztán kitaláltam, hogy én jagyuttfagyit akarok enni (szakadó esőben, mert miért ne), elcsattogtam tehát a cukrászdába. Látom, nincs kint a fagyipult, illetve kint van, de fagyi helyett süti van benne. Nincs fagyi, te jó ég! Pont ezt rémálmodtam, már görbült lefelé a szám, aztán gondoltam egy merészet, próba cseresznye alapon megkérdeztem, nincs-e véletlenül fagyijuk. De van, hátul, csak nem rakják ki, ilyen undorító időben csak a hülyék esznek fagyit (haha). Kérdeztem, milyen íz van, csoki, vanília, eper, na itt meg is állítottam a felsorolást, mondom akkor két gömb epret kérek szépen. Elnyalogattam hazáig, aztán gondoltam, nézek buszt magamnak Pestre. Kiderült, hogy elcsesztem egy csomó időt, ráadásul a telefonom sem állt át automatikusan, egy órával több volt, mint amit én néztem, szóval buktam a buszozást. Gyorsan ráírtam Méripoppinszra, akivel terveim voltak aznap estére, hogy a csajos pizsipartit buktuk, mi legyen? Hát akkor reggeli a Mikszáth téren, mondom jó, akkor a hét órás busszal megyek, fél kilencre Újpesten vagyok, onnan pite átmetrózni a Kálvinra.
Péntek reggel hétkor tehát elindultam az én drága Budapestem felé. Fél kilenckor leszálltam, vettem egy huszonnégy órás bérletet, és vigyorogva gondoltam arra, hogy gimiskoromban a havibérlet volt ennyi, meg hogy Londonban ez mire lenne elég (nagyjából semmire). Úgy volt, Méripoppinsz elém jön, de végül a Kálvinon találkoztunk, elcsattogtunk a kedvenc reggelizőhelyére, ahol van laktózmentes latte (laktózérzékenynek lenni szívás), ott ittunk egy-egy lattét, meg barátosném evett tortát, dumáltunk, Glamour-t néztünk, odaadtam az ajándékát, meg Mérnök úrét is, aztán felhívtam Awelámat (a.k.a Bogyóanyu), hogy merre jár és mikor tudnék átmenni, megdumáltuk, hogy egy óra tájban már otthon lesz Tündérbogyóstul. Szóval addig a Csudálatossal elmentünk arc- és kézkrémet vadászni nekem, meg gondoltam, kedvenc új landlordomnak és landladymnek viszek kekszet innen, szóval a kekszvásárlást is megejtettük, beújítottam a krémek mellé egy csomag levendulás fürdősót, két szettet a kedvenc tűfilceimből, meg vettem fini testápolót a Csudálatosnak is, aztán a hónom alá csaptam, elmentünk az Örsre, onnan átvillamosoztunk Aweláékhoz, ahol végre megismerhettem gyönyörűséges Tündérkeresztlányomat, BogyóLenkát, akit közös erővel jól lefárasztottunk. Csatlakozott hozzánk drága volt főnökasszonyom, így már négy felnőtt nő szórakoztatta a pöttömlányt. Ebédeltünk is, én megígértem magamnak, hogy gyrossal ünneplem meg, hogy pesti nőkkel találkozom, így is lett. Öt óra tájban döntöttünk úgy, hogy asztalt bontunk, Méripoppinsszal visszamentem az Örsre, onnan átbuszoztam Viához, akivel nosztalgiázhattam egy kört, sztoriztunk, lótuszlikőrt és citromos sört ittunk, Percy Jacksont néztünk, aztán mint a régi szép időkben, a kanapéján aludtam. Másnap délelőtt Viácska kocsival elvitt az Árpád hídhoz, ahol buszra szálltam és elmentem meglátogatni Pasi családját. Volt szerencsém ott is babázni, mert Pasi tavaly nagybácsi lett, sőt, keresztapának is őt kérték fel. Szeretgettem-dajkáltam a kis legényt, meg jó alaposan megölelgettem Pasi anyukáját, aztán Dr Agy értem jött és hazafuvarozott, persze nem ám akárhogy, Esztergom és Párkány felé mentünk, Letkésnél vissza Magyarországra, szóval e rövidke hét alatt Szlovákiába is kiruccantam, mondjuk ott nagy sokminden nem történt.
Húsvét vasárnap egy kellemes családi ebéd (Apuék, Ledérkémék, Hugikámék, szóval tényleg a "szűk" család) után Piri mamámmal együtt meglátogattam a nagymamám sírját, aztán elmentünk imádott Sanyi bácsimhoz, aki tőle szokatlan módon puszival üdvözölt, kérdezgetett, beszélgettünk, kínáltak sütivel, de degeszre ettem magam még otthon. Innen a másik nagybátyámhoz mentünk, ahol végre láthattam Lolitám kislányát, tündérszép, elképesztően értelmes és érdeklődő baba, nagyon jól elszórakoztunk, imádtam, azóta is üvölt bennem az ősanya, gyereket követelve (három nap babázás után ez nem is csoda). Hétfőn Keresztanyámat is jól megölelgettem, mondjuk erre már csütörtökön is volt alkalmam, de Keresztanyuból sosem elég, meg hát zserbóval várt, és az ő zserbója a legfinomabb a világon. Délután Apuékat látogattuk meg, Sütisütős Édesmostohám egy rakás kajával és sütivel készült, megint sikerült degeszre tömnöm magam, levegőt venni is alig bírtam. Otthon aztán lazultam a kádban, meg Piri mamám felhőcske-dunnája alatt. Kedden aztán csináltattam új útlevelet, ahogy elterveztem, meg elugrottam bankszámladolgokat intézni, aztán meglátogattam Gabiékat, ott Pannát és Bebit ölelgethettem, rajzoltunk, cicáztunk, beszélgettünk, a rajzokat el is tettem emlékbe, elraktároztam az öleléseket és a gyerekkacajt :) Hiányoztak a lurkók, nem győztem rácsodálkozni, hogy Pannám milyen nagylány már, iskolás, mesélt is, hogy milyen sokat tanulnak, én meg meséltem neki arról, hogy itt milyen az iskola. Késő délután sétáltam haza tőlük, ettem, aztán még jól megölelgettem Ledérkémet meg Dádimat, aki bár nagyfiú, még mindig nem ciki neki a lökött nagynénjét ölelgetni. Este még elkortyolgattam egy citromos sört, aztán bebújtam a kádba, onnan meg az ágyba. Hajnali kettőkor keltem, három óra után indultunk Gabival meg Piri mamával Ferihegyre (akkorsemlisztferenc, fullajdonmegPiktor), négy helyett fél ötre értünk oda, nem baj, gyorsan feladtam a csomagot (24.7 kiló, plusz kézipoggyász tele könyvekkel), aztán adtam két csókot Gabinak, Piri mamámat meg jól megölelgettem, és szaladtam becsekkolni, a biztonsági ellenőrzésen megint csizmalevétel volt, de nem is az tartott marha sokáig, hanem a kapunál állt jókora sor, mindegy, végül is időben felugrottam a buszra, ami a géphez vitt, végül hatkor a tervek szerint felszálltunk. Itteni idő szerint fél nyolckor landoltunk Lutonban, innen jó hosszú vonatozást követően ugorhattam végre Pasi nyakába, persze csak azután, hogy Kutyi kiörömködte magát.
Ez tehát hazaruccanásom (marhahosszú) rövid története.