2008. szeptember 7., vasárnap

Majdnem-háziállat

Na ez egy érdekes történet. Az volt, hogy ma átjött apu, meg Édes Mostohám meg a Húgom is. Jött Laci Fancsával, az volt a terv, hogy nyársalunk, meg volt előre bepácolva hús. Ezzel még nem lett volna gond, de nem találtunk nyársakat. A tesóim tehát átmentek Laciékhoz, persze Fancsa is ment, mert meg akarta mutatni a cicákat. Épp kenyérért indultam, mikor meghallottam a Húgom hangját. "Van macskám, van macskám!" És jött, kezében a szürke gombóccal. Persze Mindannyiunk Édesapja a lehető leghatározottabban kijelentette, hogy nem kell macska. Hugi sírva fakadt, hogy akkor el fogják altatni a cicákat és ő úúúgy szeretné megtartani. Apu erre közölte, hogy akkor legyen itt nálunk. Mondom neeem, azt nem lehet, bár a kutyám szereti a cicákat, de a cica nem biztos, hogy lelkesedne az én hangos-szeles-ágybanalvós négylábúmért. Piri mama erre közölte, hogy maradhat, ha elfogadja a kutyát. A Húgom persze sírt, mint a záporeső, könyörögtünk órákig apunak, végül közölte, hogy ha Édes Mostohám belemegy a dologba, akkor oké. Mire ő belement, apu megint a cica ellen volt. Közben próbáltuk összeszoktatni a macskát Arival, a leányzó nem is ellenkezett, tetszett neki a kis kandúr, még meg is nyalta párszor, de a macs csak fújt meg fújt. Végül Piri mama kijelentette, hogy nem maradhat. Kicsi szívem összeszorult, hogy akkor szegénynek annyi, de Laci megsúgta Piri mamának, hogy nagyon megszerette a macskákat és nem lesz bajuk, Piri mama meg továbbította az infót nekem. Így mégiscsak happy end meg minden, bár se nekem, se a Húgomnak nem lett cicája. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése