Vallomás-önreflexió
Magamról kellene írnom, s ez –töredelmesen bevallom- elég nehéz feladat, hiszen az ember ritkán, vagy talán sosem tudja objektíven szemlélni saját magát. Tulajdonképpen az sem világos, mit is takar az önreflexió kifejezés, hiszen egy apróbb családi zűrzavar miatt sajnos nem vehettem részt azon az órán, ahol ezt megbeszéltük. Mégis megpróbálkozom a megírásával, bár talán a stílusom kissé irodalminak fog tűnni, ezért előre is elnézést kérek. Nevezhetjük szakmai ártalomnak.
Nem készülök pedagógusnak, nem is nagyon hiszem, hogy jó pedagógus lennék, egyáltalán illene-e hozzám ez a szerep. Személyemben talán kicsit szigorú, már-már merev tanár néni jönne szembe a diákokkal az iskola folyosóján. A szabályokhoz(főleg a saját szabályaihoz) ragaszkodó, mégis gyerekcentrikus tanár néni. Mégis felvettem ezt a kurzust, a többi pedagógia-pszichológia kurzussal együtt, pusztán kíváncsiságból. Érdekelt, hogyan is kellene, hogyan lehetne tanítani, még ha elsőre úgy is tűnhet, az égvilágon semmi hasznom nem származik ebből. Később jöttem rá, hogy mégis profitálhatok belőle, többféleképpen is, hiszen egyszer majd, a nagyon távoli jövőben szülő leszek. De nem csupán szülő szeretnék lenni. Íróként is szeretném megállni a helyem, s mint ilyennek, ismernem kell a gyermeket, rajta keresztül magát az embert. Lelkét, személyiségét, ahonnan aztán az ihletet merítem.
Ha már lélekről, személyiségről esik szó, bizony önmagam megismeréséhez is nagy segítséget kaptam, ezt ezúton is szeretném megköszönni. Szembesültem a hibáimmal, azokkal a dolgokkal, melyeket a középiskola alatt elrontottam. Mert hagyták, hogy elrontsam őket, hagyták, hogy ellustuljak és ma már tudom, hogy megpróbáltak eltéríteni a helyes útról, mely céljaim megvalósulásához vezet. Megpróbáltak lebeszélni arról, amit igazán akartam, csak a saját határozottságomnak, elhivatottságomnak köszönhetem, hogy a cél megmaradt. Csak az út módosult kissé. Nehezebb lett, tele buktatókkal, kitérőkkel. Jó és rossz kitérőkkel. Ilyen jó kitérő ez a pedagógia-pszichológia képzés is.
Az első órán kissé furcsán éreztem magam. A bemutatkozásnál mindenki elmondta, hogy tanár szeretne lenni, vagy akár csak kacérkodik a tanári pályával. Kicsit szégyelltem magam, hiszen én csak „hobbiból” csinálom ezt az egészet. Még kényelmetlenebbé vált a helyzet, mikor szóba került a csoportmunka. Bár már volt benne részem, mégis idegenkedtem tőle. Magamat is megleptem azzal, milyen gyorsan barátkoztam meg a helyzettel, főleg azért, mert nekem jutott a jegyző szerepe. Testhez állónak éreztem, kiélhettem a grafomániámat, ugyanakkor megmaradhattam a háttérben. Aztán a második órára felbomlottak az eredeti csoportok, ekkorra azonban(megint csak meglepve magamat) már feloldottam gátlásaimat, hozzá mertem szólni a témákhoz, rájöttem, hogy nem is vagyok én olyan butuska, nem is tudok én erről a dologról olyan keveset, hiszen diák voltam és vagyok. Tanultam és tanulok és egyszer majd tanítani is fogok, pontosabban értéket közvetíteni saját, még meg nem született gyermekem felé.
(Folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése