2009. július 18., szombat

29. nap

Ma reggel láttam meg, hogy kétoldalt "lyukas" a hasam. Sírva hívtam fel Piri mamát(mert nem vagyok otthon), mondta, hogy ez normális, ő is így szokott elkezdeni fogyni, majd elölről is lemegy a háj. Eddig, kb a tizedik naptól csak az látszott, hogy van derekam, meg a karom és a combom lett valamivel vékonyabb. Meg a fenekem lett kisebb és ami csoda, szép lassan eltűnik a narancsbőr, hála a napi két liter víznek, amit magamba döntök(tényleg segít). Edzőterembe sajnos csak egyszer jutottam el, de súlyzóm van, futni meg majd ha bátrabb leszek(és nem lesz ilyen istentelen meleg), eljárok mondjuk a Margitszigetre, mondjuk ahhoz kéne egy új sportcsuka, de majd beruházok, ez legyen a legkevesebb. Nem ártana egy uszodabérlet sem szeptembertől, bár most nem állunk úgy anyagilag, hogy ezt megtehetném, de a bérlet is csak addig kéne, míg Piri mamánál el nem készülnek a dolgok, akkor hétvégenként hazajárhatnék úszni.
Nagy tervek tehát vannak szép számmal, de talán el kéne mesélnem, miért és hogyan is döntöttem el, hogy belefogok.
A helyzet az, hogy egyre nehezebben tudtam megbarátkozni a ténnyel, hogy kövér vagyok. Egy halom kifogást kerestem és találtam, hogy miért is nézek ki úgy, ahogy. Mindenkinek azt mondogattam, hogy én elégedett vagyok magammal, holott korántsem volt ez így. Az első lökést istenigazából Sherif adta(és még jó, hogy nem olvassa a blogomat, bár...), amikor először levágta a hajamat, akkor beszélgettünk arról, elégedett vagyok-e azzal, ami most vagyok és hát kihez legyen őszinte az ember lánya, ha nem egy fodrászistenhez meg az anyjához(mert csak Piri mama tudta, hogy baj van). Szóval elmondtam neki, hogy mi tetszik és mi nem, mindezt Lolitám jelenlétében, aki bár nem tudta, de sejtette, hogy nem vagyok egészen őszinte, mikor azt mondom, minden oké.
A második lökést Icus, Lolita anyukája adta, aki tizenvalahány kilót adott le és lányos alakja lett. A harmadik lökést Piri mama meg Ledérke adta, ők elkezdték és már az elején szaladtak le róluk a kilók. Itt már elgondolkodtam azon, hogy tényleg kéne. A következő, negyedik lökést két ember adta, Siklai művészúr(huszonvalahány kilót fogyott 90 nap alatt)és Nacsi(megint formában van, én mondom, istenien néz ki). Az ötödik, végső lökést Márti néninek köszönhetem, aki elcsodálkozott rajtam. Mert ugye ha állok, nem látszik annyira a hasam, de ha leülök, bizony csinos kis hurkám lesz és épp egy szűkebb pizsamaalsó volt rajtam egyik reggel és akkor meglátta a hurkámat és közölte, hogy "Angyalom, sürgősen kezdd el a diétát, mert ezt így nem lehet..." Ez annyira szíven ütött, hogy rögvest el is kezdtem. Nagy segítség volt, hogy a C menünk most a 90 napos fogyókúra szerint készül, tehát úgy időzítettem, hogy aznap legyen fehérjenap, amikor a menüben is. Ez épp egy keddi nap volt, június 30. Reggel felkeltem, pisilés után ráálltam a mérlegre és bár rossz a kijelzője, nagy nehezen ki tudtam venni, hogy 71,4 kilót mutat. A télen jóval több voltam, alulról súroltam a 80-at, de ez akkor is szíven ütött, majdnem sírva fakadtam. Felöltöztem, átmentem a kávémért, amibe a szokásos három bogyó helyett csak egyet kértem. Tejet sem nagyon mertem, de Nacsi mondta, hogy fehérjenapon szabad, úgyhogy a szokásos kávémat kaptam, kevesebb édesítővel. A gyümölcs kimaradt, mivel későn keltem. Délben ebéd, csirkemell salátával, natúr joghurttal. Isteni volt, én szeretem a salátát. Délután gyümölcs, egy paradicsom csak úgy magában. Este túró, tejföllel, megsózva, kenyér nélkül, ki is kaptam, hogy megettem az összes túrót, de mondtam, hogy az annyira kevés volt, hogy szégyellhették volna a pofájukat, ha azt vendégnek adják ki. Meg egyébként is én ott otthon vagyok, minden Piri mamáé, tehát az enyém is(egy ideje folyton ezt mondogatom és már vagyok annyira bátor, hogy abban a nagy konyhában néha főzzek magamnak).
Másnap keményítőnap, a gyümölcs megint kimaradt, szóval mire eljutottunk addig, hogy együnk, már sírtam, annyira éhes voltam. Elmondhatom, hogy az eddigi legkeményebb napom a második volt, a keményítőnap. Paprikás krumpli lett volna az ebéd, de az istennek nem bírt elkészülni, én már ott tartottam, hogy magasról teszek rá, eszem, ami készen van. Kaptam tehát főtt krumplit némi kacsazsírral. Jól bekajáltam belőle. Este azért ettem a paprikás krumpliból is, ahhoz képest, hogy nem volt benne virsli, finom volt.
Szénhidrátnap. Ó istenek, lehet csokit enni! Vettem is magamnak egy tábla Wawelt, 70%-os kakaótartalommal, a nap folyamán szépen eleszegettem. Ha jól rémlik, lasagne volt a menü, persze telinyomták gombával, amit én utálok, meg az egyébként is fehérjenapon kéne enni, de ezt a szakácsok képtelenek felfogni. Szóval tovább tartott kimazsolázni a gombát a kajából, mint megenni. Pár óra múltán megint éhes voltam, erre anyu közölte, hogy főzessek ki magamnak spagettit, egyek ketchupos tésztát, mondom oké, majd jól megszórom oreganóval meg bazsalikommal. Turkálok a nagyhűtőben a ketchupos vödör után, egyszercsak belebotlok az olaszos alapkrémbe. Hopp! Olasz tésztaszósz hús nélkül! Zseniális! Felkockáztam egy kis fej hagymát, rádobtam némi olivaolajra, de nem pirítottam meg nagyon, szeretem, ha még félig nyers. Rádobtam egy evőkanál olasz krémet, két evőkanál ketchupot, összekevertem. Oreganó, bazsalikom, pici bors. Só nem kellett, az olasz krém elég sós. Rottyant kettőt, aztán rádobtam az épp elkészült tésztára, jól összekevertem, aztán megettem, azóta majd' minden szénhidrátnapon csinálok magamnak, mert nagyon megszerettem.
Első gyümölcsnap. Medve anyám! A szénhidrátnap délelőttjén már felvilágosítottak, hogy a gyümölcs minden nap kell az agynak, esetemben az agyhelynek, de a gyümölcsnap maga a pokol. Egész nap rágtam valamit, ha mást nem, paradicsomot(rendszertanilag gyümölcs, Kedves Olvasó, más kérdés, hogy a köztudatban zöldségként él). Délután Kedvencnagynénihez vezetett az utam, tehát ott folytattam a szenvedést, de hála némi banánnak, sikerült túlélnem ezt a napot is.
Azóta csak egyszer, egy szénhidrátnapon szegtem meg, Awelám eljegyzésén, szenvedtem is, mint a kutya, de másnap végigcsináltam a gyümölcsnapot, aztán jött a következő fehérjenap és mintha mi sem történt volna, faragtam tovább a centiket, mert mérlegre azóta nem álltam, majd a végén. Nem akarom magam azzal stresszelni, hogy nem megy olyan gyorsan, mint szeretném. Lemegy, amennyi lemegy, ha öt kiló, akkor öt kiló, ha tizenöt, akkor tizenöt. Én mindenképp boldogabb leszek. Már most boldog vagyok és egyre jobban kezdem megtalálni önmagam.
Mert nem elsősorban a fogyás a cél, hanem a tűréshatárom feszegetése és hogy végre megbékéljek a porhüvellyel, amit az Istenektől kaptam. Hogy végre az legyek, aki lenni akarok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése