Buli, meglepetéssel

Péntekre szerveztem egy kis összejövetelt. Csak a kiscsalád, meg akik még fontosak. Egy-két kivétellel mindenki jelen volt, aki nekem fontos(az otthoniak közül ofkorsz, pesti és egyéb nemotthoni barátok ne vegyék magukra), meg valaki, akiről még nem beszélhetek, majd egyszer egy másik bejegyzésben(nem, Kedves Olvasó, továbbra sem vagyok terhes, gyereket diploma utánra tervezek, bár ahhoz egy fiú is kéne). Szóval evés-ivás-sütizés, birkasült és birkapörkölt, olaszos tészta, kétféle krumpli és barnamártás a birkához, Rákóczi túrós(Ledérke sütötte), barackos joghurttorta, keksztekercs(sütisütős Édesmostohám alkotásai), karamellás krémlikőr, citromos sör, vodka, házipálinka, konyaknak hitt tizenéves görög bor. Jó volt a hangulat, de szép lassan mindenki elpárolgott, Lolitát, Editet, Laciaput és Ledérkét kivéve. Még a vacsora vége felé futott be öt bringás, kiderült, hogy nem beszélik a magyar világnyelvet, viszont tudnak angolul, úgyhogy fel kellett állnom az asztaltól és tolmácsolnom kellett. Szobát kértek és kaptak, a bringákat elrendeztük, ők meg látták, hogy nagy dínom-dánom van, kérdezték mi ez, mondom szülinapot ünneplünk(nem kötöttem az orrukra, hogy az enyémet). Felmentek zuhanyozni, meg átöltözni, mi meg addig szétoszlottunk, csak a már említettek maradtak. Szóval lejöttek a fiúk vacsorázni, persze megint én fordítottam. Kérték, üljek oda az asztalukhoz, meg is tettem. Beszélgettünk, kérdezgettek, közben derült ki, hogy igen, én voltam az ünnepelt. Kedvesek voltak, semmi bunkóskodás, tolakodás(ilyet tudnak a magyar fiúk is?), megtanították, hogy mondják norvégul, hogy egészségedre(koccintáskor), én meg magyarul tanítottam meg ugyanezt(isten-isten, egészségedre).
A vacsora befejeztével(még a desszert előtt) kértek egy üveg pezsgőt, persze nem volt, elküldtük Ledéréket, s míg hozták, a fiúk ettek Piri mamám messze földön híres palacsintájából(erről is van egy sztorim, majd elmesélem). Végül megérkezett a pezsgő az öt pohárral, mondták, hogy ez kevés lesz, hát hoztak még, ők meg szétosztogatták nekünk és pohárköszöntőt mondtak rám, de nem akárhogy. Énekelve. Csak ámultam és bámultam, nem hittem el, hogy ez velem történik. Kiderült, hogy egyetemista korukban egy kórusban énekeltek, onnan ismerik egymást. Kaptam ajándékot is, természetesen dalban. Nem volt megállás, egész este ment az éneklés, én is énekeltem nekik, magyarul, mert megtetszett nekik a nyelv, mondták, hogy annakidején Bartókot is énekeltek.
Úgy számoltam, hogy legkésőbb tizenegykor hazamegyek, hát fél három lett belőle, fél hatkor meg kelnem kellett, hat negyvenkor indult a vonat(Kedvencnagynénivel meg Irénkével karöltve mentünk) vissza a Városba.
Énekeltünk Beatles-t, Eagles-t, Abbát, mindent, ami jött. Az egyik srácról kiderült, hogy musicalszínész, a Mamma mia norvég változatában játszik.
Aztán lassan ők is elfáradtak, engem vagy háromszor hazaküldtek azzal, hogy nem fogok bírni felkelni(pedig de, az egyiküknek mondtam, hogy le sem fekszem). Fél három előtt döntöttünk úgy, hogy hazamegyünk, puszi-puszi, nájsztumítjú, tenkszfordöbjutifulívning, hepibördszdéj, tékkerofjorszelf, ájvill, ájlávjú, gudnájt.
Külön köszönet(és természetesen minden elismerés) Siklai művészúrnak, aki egész este a zenéért és a jó hangulatért felelt, valamint Piri mamámnak, aki istenieket főzött és hihetetlenül türelmes volt.
Az ilyen estékért, az ilyen vendégekért érdemes élni.