2017. november 6., hétfő

Nem egyszerű

Hol is kezdjem? Halogatom ezt a blogbejegyzést már hetek vagy inkább hónapok óta. Július végén szingli lány lettem. Azaz nem pontosan, de ezt mindjárt kifejtem. Szóval egy kellemes, júliusi napon, nem sokkal a heti bevásárlás lebonyolítása után a szobában punnyadtunk Pasival és láttam rajta, hogy valami motoszkál a fejében, majd közölte, hogy szomorú, mert el kell mondania valamit. Azt mondta, már nem szerelmes belém. Nem érez irántam semmit, szeret, mint embert, de semmi több. Először fel sem fogtam, mit mond, csak tátogtam, mondom te most szakítani akarsz velem? Igen. Sikoltoztam, sírtam, majdnem pánikrohamot kaptam, nem tudtam, mihez kezdjek. Ez tartott talán öt-tíz percig, majd ránéztem és megkérdeztem, hogy akkor most mit vár tőlem, hogyan tovább? Költözzek el? Most azonnal? Egyáltalán mikor jött erre rá? Mi történt? MIÉRT történt? Nem tudja, nem egy csapásra döntött így, már hónapok óta érleli. Na ez volt a második sokk. Könyörögtem, gondolja át, adjon esélyt, hogy változtassak dolgokon, több minőségi időt töltsek vele, itt a nyári szünet, ne most dobjon el. Rábólintott, azt mondta, gondolkodik, addig ne szóljunk senkinek a szakításról. Két hétig gondolkodott, majd azt mondta, ne haragudjak, de ez nem fog menni. Oké, akkor nézek új albérletet, mert ezt nem lehet sokáig húzni így.
 Ez volt augusztus elején. Nekiálltam albérletet keresni, pár nap után találtam is egyet, ami fél óra sétára volt a munkahelyemtől. Írtam a főbérlőnek, oké, nézzem meg a szobát ekkor és ekkor, mondom jó. Megkértem Pasit, jöjjön el velem, mert egyrészt több szem többet lát, másrészt gondoltam, szeretné tudni, hogy hová kerülök. Két lakást is mutatott a főbérlő, az egyik sötét volt és mocskos, a másik világos, viszonylag rendezett, persze az ottani szobát néztem meg inkább. A fürdőszobába is benéztem, elég koszos és penészes volt, de inkább nem szóltam semmit, megköszöntük a főbérlőnek és elindultunk haza. Úton hazafelé Pasi egész végig azt mondogatta, hogy nem olyan rossz hely, oké, a fürdő koszos, de ne az Álomházhoz viszonyítsak, mert ott mindig minden tipp-topp volt, meg csak egyszer kell kipucolni, utána meg csak fenntartani, meg hogy milyen jó lesz, közel a munkahely, nem fogok szívni a vonattal meg a sok hülye emberrel. Igen ám, de ekkor hat ember élt a lakásban, én meg már hónapok óta mondogatom, hogy öreg vagyok a társbérlethez, maholnap harminc éves, nem akarok már sokadmagammal élni. De két hónap a minimum bérlés, annyit bárhol kibírok, mondom jogos. Ő kivenné. Jó, akkor kiveszem. Nyilván szabadulni akart tőlem, bár az nem zavarta, hogy egy ágyban alszunk. Csak menjek már onnan, ő meg költözhessen Írországba, mert közben persze lemeccselte a főnökével, hogy átmegy. Nem baj, hogy Dublin az én gyerekkori álmom, még egy kés bőven elfér a szívemben.
Írtam sms-t a főbérlőnek, oké, szeptember elsejétől költözhetek, mondom zsír, az még három hét, sebaj, kibírjuk valahogy. Közben elcsíptem egy telefonbeszélgetést, Pasi azt ecsetelte a főnökének, hogy neki saját fürdőszoba kell. Én erre kiborultam, mert én persze elégedjek meg egy fürdővel, amin négy másik emberrel osztozom. Sírtam egy teljes napot, akkor kiadtam minden dühömet. Onnantól viszonylagos békében voltunk egymás mellett, ugyanúgy csináltunk dolgokat, mint a szakítás előtt, főztünk, filmet néztünk, beszélgettünk, eljártunk bevásárolni. Közben én dobozoltam. Aztán eljött a költözés napja. Béreltem költöztetőt, de Pasi is segített átcuccolni. Aztán mint aki jól végezte dolgát, hazament, én meg egyedül maradtam Kutyival, meg a bedobozolt fél életemmel.
Azóta is úgy érzem magam, mint akit félbevágtak. Istenbizony, próbálok nagyon erős lenni, sokszor megy is, de attól még borzasztóan hiányzik. Van egy bazinagy lyuk a mellkasom közepén és nem akar behegedni. Nem jobb, csak nem panaszkodom, tartom magam, mert ezt várják el tőlem. Mert számítanak rám a munkahelyemen, mert Piri mama szíve megszakadna, ha feladnám. Sokan támogatnak, olyan emberek álltak mellém, akikről nem is gondoltam volna. De ettől még fáj, mert terveim voltak, mert én komolyan gondoltam, hogy végtelenül meg hogy örökké, én valóban mellette akartam, mellette akarok megöregedni. Én nem szeretem kevésbé.
Akkor sem, ha most az ő döntése miatt Álomházból rémálomba kerültem, mert fikarcnyira sem törődnek velem a lakótársak, mert szó szerint lesz*rják, ha kitakarítom a fürdőt, mert a lépcsőn cipővel trappolnak végig, hiába kértem, hogy ne tegyék, mert minden héten egy kiló mocskot szedek össze. Egyikük többször is nekem esett, ordítozott velem, minden holmimat dugdosnom kell, mert egyrészt emlegetett lakótárs hisztizik miatta, másrészt ha elől hagyok bármit a konyhában, azt garantáltan használni fogják, de elmosni már nem. Tegnap reggel hányást takarítottam a wc pereméről meg az ülőke aljáról. Nem a sajátomat. Egy hete sem laktam itt, de megzabálták a reggelire vett epremet, és ezek csak a kisebb problémák.
A nagyobbak, hogy már két hete nincs internetünk, ezt a posztot offline írom és mobilnetről töltöm fel. Dolgozni így lehetetlenség, nem tudok normálisan felkészülni az óráimra, bár hála az égnek, ezt nem nagyon lehet észrevenni, mivel hellyel-közzel tudom, mikor mit akarok elmondani, megtanítani a gyerekeknek. Fűtés, bár november eleje van, nincsen, mert a boiler ki-be kapcsolja magát, hol van meleg víz, hol nincs, mint a mesében, az angol házakban meg ugye egy rendszerről megy a fűtés és a meleg víz. Múlt héten háromszor kellett jéghideg vízben zuhanyoznom, ebből kétszer jéghideg vízben mostam hajat. Mindezért pedig annyit fizetek, amennyit korábban lakbérre és tömegközlekedésre együtt költöttem.
Pasi felől utoljára két hete hallottam, meg kb egy órája jött egy e-mail a Google-től, hogy már nem vagyok tagja a családi csoportjának, tehát megszűnik a Google Music előfizetésem, amit eddig neki köszönhettem. Néhány napon belül valószínűleg a Netflix is hasonló sorsra jut, mondjuk tök mindegy, mert úgysincs internet. De mindez nem számít, ha az összezúzott álmaimra gondolok, arra, hogy azt terveztük, lakást bérlünk valahol, nem messze a sulitól, ahol dolgozom. Elkezdtem a tanárképzést, a suli szervezésében, és őmiatta harcoltam ki, hogy hat helyett tizenhat órám legyen egy héten, mert ha nincs meg a kellő óraszámom, évekig húzódik a képzésem, így viszont legrosszabb esetben is két évembe telik, és tudtam, hogy ő már nem akar sokáig Londonban maradni, viszont én tanári diploma nélkül nem akartam elmenni innen. Arról álmodoztam nem egész fél éve, hogy egy-két éven belül megkéri a kezem.
Most itt állok, illetve ülök, majd' harminc évesen, magányosan, a kutyán kívül mással nem beszélek az anyanyelvemen, ha magyar szót akarok hallani, telefonálnom kell. Azt meg elképzelni sem tudom, hogy másvalakivel bármit is kezdjek. Megtehetném, nem vagyok rossz nő, koromhoz képest pláne nem, csapja is a szelet egy kolléga, de én Pasit akarom visszakapni. Akkor is, ha lehetetlen. Akkor is, ha elbánt velem. Akkor is, ha sokat veszekedtem, ha sokat sírtam, ha stresszes voltam. Mert belőle merítettem erőt, mert nekem ő volt a boldogság. Nekem ő volt az otthon, nekem ő volt a minden és büszke voltam rá, hogy az ő párja lehetek. Nekem ő volt az élet, ő volt a levegő.
Augusztus óta fuldoklom.

1 megjegyzés: