2009. március 19., csütörtök

Az utolsó doboz

Gondolom meg sem lep, Kedves Olvasó, hogy volt még olyan dobozom, amit nem pakoltam ki. Egész pontosan olyan doboz volt, amit nem is olyan régen(két hete) raktam össze, hogy átmentsem a régi otthonomból az újba az utolsó apróságokat, amikhez kötődöm(vagy amik Piri mama cuccai, csak valamiért az én szobámba kerültek és ottragadtak évekre, így járt például egy üveg görög olivaolaj, persze fogyasztásra eleve alkalmatlan volt, díszüveges olivaolajat nem szoktunk elhasználni ugyebár). Az Odú már nem csak egy lakás, ami a tulajdonomat képezi. Az otthonom. Visszavonhatatlanul, beleégett a lelkembe és meg kell mondjam, isteni érzés. Mert itt az én szabályaim érvényesek, nincs átjáróház, nem jönnek át a szakácsok, felszolgálók, legyenek bár régi jó ismerősök, vagy elsőéves tanulók. Nem tűnik el semmi(kivéve a laposfogómat és a franciakulcsomat), nem alszik idegen az ágyamban, nem kell dugdosnom a holmimat. Ha akarom, rend van és tisztaság, ha akarom, káosz van és por. Van reggeli kávé, van reggeli rituálé, van tiszta ruha, mert magamra mosok. Vannak lepkék, könyvek, rózsák, holnap új konyhabútor és már szinte érzem a szombati mákos sütemény illatát, amit majd áfonyalekvárral kenek meg, érzem a számban a Piri mamától kapott tokaji bor ízét, és hosszú évek óta először várom a nyarat, amikor majd korán reggel, mikor még ébred a város, egy szál hálóingben, napszemüvegben kiülhetek az erkélyre egy bögre kávé és egy szál cigaretta társaságában írogatni, vagy csak nézelődni, talán reggelizni. Várom az első vacsorát, amit én főzök Neki, Neked, vagy akár magamnak, nem Piri mama fagyasztott főztjét olvasztgatom. Féloldalasan ülök, nézem, ahogy az asztali lámpa fénye visszatükröződik az ablaküvegen. Szeretek esténként írogatni, miközben teát kortyolgatok. Szeretek a székemben hátradőlve ücsörögni és semmit tenni, szeretem nézni az íróasztal fölötti régi, üres képkeret aranyozott cirádáit. Kacskaringók és cirádák mindenütt, a "hosszú" tizenkilencedik századból ittragadt tárgyak, bútorok és nem idegen, még csak nem is meglepő a régi képkeret alatt a modern, szögletes íróasztal, rajta laptop, nyomtató. Egy kézzel hímzett, bambusznyelű napernyő egy fél pár csipkekesztyűvel és sok-sok legyezővel a nagyon nőies, régi tükrös asztal mellett, szemben a cirádás, vadonatúj ággyal, ami már most is mesélni tudna az elsuttogott vágyakról, álmokról, az elejtett könnyekről. Sok talált holmi, mégis mindegyikről tudod, hogy az enyémek. Mert szeretve vannak. Mert kötődöm hozzájuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése