Huszonnégy pici láb

Artemis királykisasszony megesett, de ezt azt hiszem, már említettem. Történt, hogy áprilisban Piri mama a négylábúval együtt leköltözött az unokabátyámékhoz (Gabiékhoz), ahol már volt két kutya, nevezetesen Brúnó a közép uszkár öregúr, meg Spuri, a szálkás szőrű tacskólány. Ari viszonylag hamar összehaverkodott velük (bár Spuri két teljes napig csak ugatta, de aztán abbahagyta és onnantól lehetett vele játszani). Májusban Spuri tüzelni kezdett. Egy hétre rá Ari is, Brúnó pedig udvarolni kezdett neki, méghozzá igen hevesen és nem kevésbé kitartóan. Épp nem voltam otthon, amikor a leányzó engedett, de Piri mama azt mondta, nem sok esélyt lát arra, hogy ebből picinyek legyenek, mert nem ragadtak össze (gy.k.: a kutyák szerelmeskedéskor egy időre össze szoktak ragadni, rendkívül vicces látvány, én mondom).
Nem láttuk, hogy kerekedik a hasa, mert nem szétfelé nőtt, hanem lefelé. Továbbra is sokat futkosott, ugrált, semmi sem számított neki. Nem féltette magát, nem vigyázott a lépteire. Úgy hat hét után tűnt fel, hogy valami nem stimmel vele, ekkor hívott Piri mama és közölte, hogy döntsek a sorsáról, mert nem biztos, hogy kibír egy ellést. Közöltem, hogy nem válok meg tőle. Persze nem tudtuk, hová tegyük, erre bevillant az erkély. Mindenórás volt már, amikor kocsiba pattantunk vele és felhoztuk Pestre. Az első húsz percet végigvinnyogta, aztán elcsendesedett. Összebújtunk és valahol Vác környékén elszenderedtünk. Az M3-as bevezetőjén ébredtünk, a kisasszony meg csak pislogott, hogy mi ez a sok fény, hang, meg idegen szag, csóválta a farkát, néha képen nyalt. A ház előtt kiszálltunk, pisilt, felcsattogtunk, körbeszaglászta a lakást, nyugtázta, hogy itt minden Gazdiszagú, tehát jó helyen van. Kiment az erkélyre és rögtön le is heveredett a kosarába. Szokásához híven végigaludta az éjszakát, egyszer sem akart bejönni. Ez egy hétfői nap volt, a következő napok várakozással teltek. Szerda este már pocsékul volt, hányt, nem találta a helyét, csak járkált fel-alá, néha jelzett, hogy bejönne egy kis simiért.
Csütörtök reggel Piri mama szólt, hogy kapjam össze magam (valamit el kellett intéznem, de már nem emlékszem pontosan, mit), én kértem még öt percet meg egy kávét. Fél perc múlva visszarobogott az ajtómhoz és szólt, hogy keljek fel gyorsan, megvannak a picik. Nem kellett az öt percem, se a kávém. Úgy pattantam ki az ágyból, mint akit seggbe lőttek. Az erkélyen, a kosárban ott feküdt a kutyám, halálosan fáradtan, de a szemében olyan boldogság csillogott, mint még soha. Elégedett volt magával és ami azt illeti, én is elégedett voltam vele. Hat gondosan letisztogatott kicsi szuszogott mellette békésen, egy hetedik pedig félrelökve feküdt néhány centire tőlük, persze ő is megkapta a legtöbbet, amit az anyukája nyújthatott neki, de sajnos már nem élt. Nem tudjuk, hogy eleve úgy született, vagy később érte a baj. Ari egy hang nélkül csinálta végig az ellést, fel sem ébredtünk rá. 
A hat élő picúr közt volt három fekete, két fehér és egy barna. Piri mama rögvest közölte, hogy a barnát megtartjuk, mert gyönyörű. Ari engedte, hogy mindegyiket kézbe vegyem, nem zavarta, hogy megérintem őket. Nem bánta, ha átveszik a szagomat, hiszen szereti ezt a szagot. Gyorsan megnéztem a lábuk közét, tudni akartam, ki milyen nemű. Négy kislány, két kissrác, tűrhető arány. Az élettelen picit elvettük a kosárból, nehogy baja legyen a többinek. Aztán csak néztük őket, ahogy esznek, ahogy Ari végignyalja őket szép sorjában. Csodálatos pillanatok voltak.
Mindennek már több mint három hete. Azóta jókorát nőttek, alig férnek el abban a kosárban, amiben születtek (kaptak nagyobbat, hogy Ari is odaférjen, de lassan azt is kinövik). Nyitva a szemük, csetlenek-botlanak, nőnek a tejfogaik, egyre többet vannak ébren, ilyenkor egymással játszanak. Bearanyozzák a napjainkat. Ari ennél szebb ajándékot nem is adhatott volna. Nagyon büszke vagyok rá!