Ritka fos nap

Hogy én hogy utálom a Volánt! Nade kezdjük az elején, mert nem volt ennyire egyszerű. Ma volt ugyebár egy vizsgám magyar középkorból, amire tanultam tegnap, meg ma korán reggel még és kicsit elcsigázottan mentem be. Ott kiderült, hogy nem egészen úgy zajlik a vizsga, mint ahogy az a tanszéki honlapon áll, hát mondom hurrá, nembaj, megoldjuk, meg is oldottuk, nem volt ezzel baj. Visszamásztam szívemcsücskéhez, Viához, aki erre a hétre adott nekem szállást és én ezért (meg a finom kajákért) borzasztó hálás vagyok neki, meg Katinak is. Összeszedtem a cuccom, hogy majd mikor Via megy japánra, én is elindulok szépen haza. El is értem az öt harmincötöst, nincs semmi vész,vigyorogva, jeggyel a kezemben battyogok kifelé a csigaház méretű csomagommal és meglátom a TÖMEGET, mind arra a buszra vár, amire én. Hát perszehogy nem jutott ülőhely, mert miért is jutott volna? Fogtam magam (némi puffogás után) és lehajítottam a hátizsákom, aztán meg rácsücsültem. Mivel elég szűk volt a hely, ezért ez a rácsücsülés dolog erősen hajazott egy bonyolult jógagyakorlatra, teljesen kitekeredtem. Így ültem nagyjából egy órán keresztül, aztán Szutyokfalvától az utolsó putri kis faluig ácsorogtam. Fejem kétszeresére dagadt az idegtől, lábam meg nemtomhányszorosára az állástól. Kapják be, ez így nemcsak hogy nem kényelmes, de nem is biztonságos! Egy nagyobb fékezésnél már meg is lett volna a baj... Namindegy. Megyek és kialszom magam...