2009. november 30., hétfő

Ötszázötvenkettő

Már nem azért, hogy megint magamat fényezzem de az idei mézesfalás ehetőre, nemhogy ehetőre, istenire sikerült, ellentétben a tavalyi gumicukros verzióval(szétfolyt, kemény lett, haddnesoroljam) és Sziszunak meg Laciapu Fancsájának hála, még szép is lett.
Arra meg rá kellett jönnöm, hogy kicsi a világ. A blogvilág meg mégkisebb és néha olyanba is belebotlok, amibe nem szeretnék. Hiába no, a kapcsolati háló egy érdekes játék.
Nem mellesleg érzek valamit, valami simogatóan meleget a gyomrom tájékán, ami szép lassan terjed mindenfelé, mintha sok pici pillangó röpködne bennem. Utoljára talán Prága utcáin kézenfogva sétálgatva éreztem valami hasonlót. És ez jó. Ez lenne a boldogság? 

2009. november 29., vasárnap

Munkahelyi baleset

Még csütörtökön csörgetett fel Kisfőni*, hogy ráérek-e pénteken, hát mondom nem igazán, Piri mamával van dolgom, de megkérdezem, hogy az mikor lenne és hogyan. Az jó, mert konferenciára kéne menni és rám gondolt (jajdekedves). Oké, hát akkor körbetelefonálok, ha nem tudom átszervezni, így jártunk, de mindenképp visszaszólok. Tíz perc alatt négy telefonhívást bonyolítottam le és közben elraktam az ágyneműt, mert a füles csodákra képes, szabaddá teszi mindkét kezem. Sikerült átszerveznem a dolgokat, vissza is szóltam, hogy akkor péntek jó, hálálkodott egy sort, majd közölte, hogy akkor emilben átdobja az anyagot, meg hogy mit kell csinálnom. Mindezek után szépen felöltöztem és elmentem suliba. 
Péntek reggel hétkor egy kávé mellett harmadszor is elolvastam az emilt, hogy eszembe véssem(felírtam a címet és az időpontot egy post it cetlire és beragasztottam a határidőnaplómba), majd szoknyát és fehér blúzt húztam, feltűztem a hajam, kifestettem magam, közben szinte folyamatosan csörgött a mobil, vagy Főni hívott értetlenkedve, hogy miért nem hozzá megyek(nehezen értette meg, hogy Kisfőni elküldött máshová), vagy Piri mama, hogy mikor végzek és hogy és egyáltalán, szóval elég érdekesre sikeredett a reggel, de végül időben elkészültem és öt perccel kezdés előtt a helyszínre érkeztem. 
Annyira nem volt unalmas a konferencia, tettem a dolgom, aztán a végén lenyúltam egy kenyércsücsköt ebéd gyanánt. Épp lefelé igyekeztem a lépcsőn, azzal a szándékka, hogy távozom, közben Főnivel társalogtam telefonon(szervezkedtünk vadul), amikor megtörtént a baj. Az utolsó lépcsőfokok egyikén megcsúsztam és fenékre tottyantam, de úgy istenigazából. Több fronton is oltári szerencsém volt, ugyanis gyerekkoromban megpróbáltak megtanítani korizni, na az nem sikerült, de esni megtanultam, ráadásul épp nem a farkcsontomra estem rá. Viszont van egy Ausztrália méretű sötétlila folt a fenekemen, meg szerintem deréktájt is jól megütöttem magam, de ott nincs nyoma. Sebaj, majd elterjesztem, hogy vernek, olyan még úgyse volt velem.
Túlvagyok életem első munkahelyi balesetén. Remélhetőleg nem lesz több :)
*nem összetévesztendő az előző bejegyzésekben szereplő Főnivel 

2009. november 26., csütörtök

Vigyázz, mire kérsz

"So take care what you ask of me 'cause I can't say no." (Evanescence: Good Enough) 

2009. november 23., hétfő

Az istenit neki, hogy én csak akkor kellek, ha baj van. Mindig csak akkor. Egy váll vagyok, amin sírhat. Elvárja, hogy mindig ott legyek. Elvárja, hogy szeressem.
Az imént nem mertem neki elmondani, hogy már késő, már mást szeretek. 

Ne aggódj...

...Kedves Olvasó, nem hagytam abba a blogolást, csak időm semmi, lassan megfulladok a beadandók tengerében, most a nyakamba sóztak még kettőt és mindjárt vége a félévnek, oh yeah. A héten meg jótékonysági est, kisfőni a partnerem, Awela meg Andrej is jön. Ha túlélem szívroham és agyvérzés nélkül, elmesélem, mi volt. 

2009. november 9., hétfő

Egy éve az odúban

Bizony, Kedves Olvasó, eltelt egy év. Már a beköltözéskor MINDENT kipakoltam a polcokra meg a szekrényekbe, nem akartam hetekig(hónapokig) dobozból meg zacskóból élni. Az első képek is akkortájt készültek, gyakorlatilag egy este alatt varázsoltunk Kedvencnagynénivel, Ledérkével, Laciapuval és Sütisütős Édesmostohámmal otthont az üres lakásból. Persze a beköltözést megelőzte a festés és az előtér-étkező tapétázása, Titónak azóta sem győzök hálálkodni.
Hogy mi minden történt az elmúlt egy évben?
Két héttel a beköltözés után már volt internetem, vezetékes telefonom és kábeltévém. Márciusban jött egy új mosógép, néhány szekrény az étkező falára, a nagy képkeret a nappaliba, meg egy új tűzhely, egy hétre rá elhoztam az utolsó dobozomat és kaptam új konyhabútort. Nem volt semmi meló, de azóta is imádom a konyhámat. Áprilisban jött az első lakó, lett wifi(azóta is van, le is kopogom). Május végén kiköltözött a lakó, én két vizsga között felraktam a konyhai és a fürdőszobai csempematricákat. Két héttel azután, hogy a leányzó elment, szétesett a fürdőszobai csap, közel két hónapot vártam egy újra, de nem is volt baj, mert a nyár jórészét Piri mamámnál töltöttem. Augusztus 11-én hivatalosan is Odúlakó lettem, közben már itt volt Brigi is, aki jó lakótársnak bizonyult és bevallom, hiányzik. Szeptemberben már elkapott a nosztalgiahangulat, ezzel a lendülettel takarítás közben levertem a porcelán szappantartómat, de vettem másikat. Októberben kaptam két faliórát, kisasztalt a nyomtatómhoz meg egy új ruhásszekrényt a hálószobába, valamint szőnyeget és tisztességes matracot a galériára. Brigi elment, azóta nincs lakó, de keresek.
Tervben van még néhány tároló a konyhába, egy piros vizipipa(ha lesz pénzem egyszer) és többen ígértek festményt az üres keretembe, meglássuk.
De nem is ez a lényeg. Tegnap nálam aludt Piri mama, most először és mindketten jelnek tekintjük, hogy épp ez a hétvége felelt meg neki és nekem is. Ez az otthonom és ezt ha akarnám, akkor sem tudnám visszavonni. Szeretem és semmi pénzért nem adnám. 

2009. november 5., csütörtök

Minden bajra van gyógyír. Mindig van valaki, aki képes visszaadni a hitemet. Ha tudná, hogy mennyire...Ó Istenek, még gondolnom se szabad rá. De mégis, mert akarom, és merek kockáztatni. Merek önmagam lenni, megmutatni neki az igazi arcomat. Azt az érzékeny, romantikus, szerető és szerethető Norewát, akit meglehetősen kevesen ismernek. Akarom, hogy ismerjen. Szeretném, hogy szeressen. 

2009. november 4., szerda

Labda vagyok

Márhogy nem alkatilag(bár ebben is van valami, annakidején Kristóffal hívtuk teniszlabdácskáknak a melleimet, mára másfajta, nagyobbacska labdák lettek), hanem olyan valaki, akit ide-oda passzolgatnak. Még szeptemberben adtam be ugye a papírokat, erre tegnapelőtt(írd és mondd, november másodikán) csörög a telefon, szia, X vagyok és most kaptam meg az anyagodat(?&#Đ*@! - ide egy szép káromkodást képzelj el, Kedves Olvasó, persze csak magamban szentségeltem, hangosan nem mertem), mikor tudnánk megbeszélni, hogy elkezdd a melót, mondom én már rég elkezdtem, be vagyok osztva Y-hoz(akit nemes egyszerűséggel főninek becézgetek a korábbi bejegyzésekben). Nem baj, azért menjek be, hátha. Jó.
Tegnap bementem, X nagyon kedves, aranyos és közvetlen volt, konstatálta, hogy szép mosolyom van(ezerwattos vigyor, oh yeah) és azért ha lesz olyan anyag, ami engem is érint, vagy érdekelhet, akkor felcsörget és azért majd néha elkér Y-tól, aztán majd visszaad neki. Pont mint egy labdát. Még szerencse, hogy mindkét ember irodája ugyanazon a folyosón van, így könnyebb lesz pattogni ide-oda. Két hét múlva meg jótékonysági bál, de ez már egy másik történet...