2020. október 21., szerda

Ez is érik egy ideje...

 Hirtelen nem is tudom hol kezdjem. Talán ott kellene, hogy bő három héttel az előző bejegyzésem után a Sarj, aki immár harmincadik hete átvette az irányítást a testem (és az életem) felett, két csíkot rajzolt a terhességi tesztre. Mindig is büszke voltam arra, hogy őszintén írok ezen a blogon az érzéseimről és az élményeimről, úgyhogy szépen kérlek, Kedves Olvasó, ne ítélkezz, amikor azt mondom, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. Sírtam, nem hittem el, hogy valóban terhes vagyok. Férj ott ült mellettem, ahogy tartottam a tesztet a kezemben és várta velem az eredményt. Kettőnk közül -természetesen- ő volt higgadt és racionális és azonnal láttam, hogy nagyon-nagyon örül. Én jó darabig nem tudtam felhőtlenül örülni. Május elejére sikerült leszervezni egy ultrahangot, ekkor a hatodik hétben jártam, itt dokibá is megerősítette, amit két teszt után szinte biztosra vettünk. Egy élő embrió. Instant szerelem, mindkettőnk részéről. A tizedik héten derült ki, hogy Sarj mellett egy miómát is sikerült növesztenem, szóval az ultrahang utáni naptól vegán lettem (erről külön bejegyzést tudnék írni, röviden annak, aki nem érti az összefüggést, a hús és a tejtermékek elég sok hormont tartalmaznak, a mióma meg azokat szereti, nő tőlük, mint a gomba). Néha csalok, hetente egyszer engedélyezek magamnak egy pici húst vagy sajtot, esetleg tojást. Sarj köszöni szépen, remekül van, egy hete láttuk megint, integetett is. Jó arc, csak mostanában nem hagy aludni. 
Az esküvőnk júliusban majdnem úgy zajlott, ahogy elképzeltük, meghitt volt és szép, némi humorral fűszerezve. Sajnos nem mindenki lehetett ott, ettől függetlenül életre szóló élmény volt. Nagyon-nagyon boldogok vagyunk azóta is és őszintén szólva mindketten sokkal nyugodtabbak.
Augusztus végén, nem sokkal az újabb határzár előtt sikerült visszajönnünk Londonba, ekkor huszonkét hetes terhes voltam. Rögtön elkezdtem időpontokat foglalni a kórházba, háziorvoshoz, hát mit mondjak, az itteni terhesgondozás teljesen más. Erre rátesz egy lapáttal, hogy alapból fehérköpeny-fóbiám van, tehát alapból nehezebb pozitív fényben látni az egészet. Maradjunk annyiban, hogy egy nagyon durva pánikroham kellett ahhoz, hogy végre figyeljenek arra, amit mondok és hogy ne rángassanak vissza heti szinten újabb (teljesen felesleges) időpontra. Ne ijedj meg, Kedves Olvasó, a miómá(ka)t leszámítva tankönyvbe illő értékeim vannak, Sarj egy egészen picit nagyobb, mint kellene, de azt mondták, ez előfordul (nem, nem vagyok cukros, csináltak terhelésest). Férj erre csak annyit mondott, persze, hogy nagyobb, anyagból van, ő csinálta. Továbbra is rettentő büszke. Boldogság van. 
Szeptemberben visszamentem dolgozni, múlt hétfőig engedtek bejárni. Nem azért, mert nehezen viselem a terhességet (bár egyre kevesebb az energiám, nagyon hamar elfáradok, ebben valószínűleg közrejátszik, hogy a Sarj esténként nagyjából Sziget-fesztivál szintjén bulizik a hasamban), hanem mert a világjárvány miatt külön szabályozás van a kismamákra, a huszonnyolcadik hét után otthon kell maradni, nyilván esetemben tudták biztosítani a feltételeket, hogy tovább taníthassak. Itthonról dolgozom, kb olyan, mintha szobafogságban lennék, nem baj, téli szünetig kibírom, főleg úgy, hogy közben lesz egy őszi is a jövő héten. De legalább nem kell korán kelnem... :)

2020. április 1., szerda

Üzenet a karanténból

Az egész világ megbolondult. Az élet megállt. Az ész is.
Fel nem foghatom, miért kell denevért enni. Félig nyersen. Vagy egyáltalán.
Hallottam én már mindent, hogy ez isten büntetése (szándékosan kisbetűvel, mert büntetőistenben nem hiszek) meg hogy a világnak meg kell tisztulnia. Az biztos, hogy amit eddig megszoktunk, annak vége. Ez már a normális kerékvágásba visszaállni nem fog. Az emberek nem tartják be a korlátozásokat, erőszakosan ragaszkodnak a rokonlátogatáshoz, a bulizáshoz. Én meg itthon ülök, itthonról dolgozom, lemondok k*rva sok mindenről azért, hogy minél hamarabb vége legyen a kib**zott rémálomnak.
A tanárképzésem záróvizsgája határozatlan időre halasztva. Négy nappal a tervezett időpont előtt zárták be az iskolákat. Az esküvőnk egyelőre meg lesz tartva, bár elég valószínű, hogy csak mi leszünk ott két tanúval. Eredetileg is szűk körben akartuk.
Hiányzik a munkám, hiányoznak a gyerekek, még azok is, akik egyébként az agyamra mennek a folyamatos nyafogással vagy a hisztirohamaikkal. De most azt sem tudjuk, idén kinyitnak-e az iskolák. Lesz olyan, akit valószínűleg már nem fogok látni többet, mert az utolsó tanévét tölti nálunk.
Nem vettem komolyan a vírust nagyon sokáig. Kinevettem azt, aki tíz csomag vécépapírt vett meg ugyanannyi tésztát. Furcsán néztem arra, aki maszkot vett fel. Most betartom a játékszabályokat, mert tényleg szeretném, hogy belátható időn belül lecsengjen az egész.

2019. november 22., péntek

Helyzetjelentés, vagy valami olyasmi...

Csak eljutottam odáig, hogy ezt ide feltöltsem. Három hónapja lesz, hogy igent mondtam.
Nem ígérem, hogy lesznek esküvőszervezős posztok, időm kb semmi. Majd lesz egy mesélős a közeljövőben. Vagy nem. Mittudomén.

2019. augusztus 16., péntek

Tévedni emberi dolog, avagy lehet, hogy az én tündérmesém most kezdődik

Elkiabálni persze nem akarom. Csak annyit mondok, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy a hülye pesszimista hangok mondták a fejemben. A többit meglátjuk.
Tudom, hogy nem lesz egyszerű. Sosem az, egy jó párkapcsolatba rohadt sok energiát kell fektetni. Lesznek buktatók, de azok után, hogy egy pánikroham kellős közepén nem karba tett kézzel állt, hogy aztán sértődötten elvonuljon, hanem ott ült és végig azon volt, hogy mihamarabb túl legyek rajta, azt gondolom, együtt mindent túlélünk.
A lényeg, hogy most nagyon jó és azon leszünk, hogy ez így is maradjon.

2019. július 30., kedd

Szerelem és egyéb kamu mesék

Nincs olyan, hogy igaz szerelem. Legfeljebb a kiváltságosoknak jut. De a sors előbb-utóbb mindenkinek benyújtja a számlát. Nekem is benyújtotta, mert mertem hinni, mertem tisztán, őszintén szeretni. Azóta is nyögöm a tartozást.
Megpróbáltam, nem ment. Hónapokig randizgattunk, de még csak nem is kötődtem hozzá különösebben, nemhogy szerelmes legyek belé. Jó volt vele beszélgetni, ennyi.Az önbizalmamnak ideig-óráig jót tett. De azt nem tudom, képes leszek-e valaha szeretni. Mindig ugyanoda lyukadok ki. Mi a garancia, hogy nagy ő, nem időpocsékolás lesz a következő? Semmi. A nagy ő nem létezik.
Majd eljön. Aha, persze. Dehogy jön. Ezt a "minden a maga idejében történik" baromságot csak olyanok szajkózzák, akik még nem veszítették el szerettüket idejekorán. Az ok máig tisztázatlan, az orvosok csak vonogatják a vállukat. Harminchat éves volt. Ez is a maga idejében történt? Na ugye.
Valaki a nagyon távoli múltból szeretne ismét az életem része lenni. Mi a garancia, hogy nem ver át megint? Hogy nincs két-három másik nő, akinek ugyanígy teszi a szépet? Semmi.
Nem tudok megbízni már senkiben.