2020. december 6., vasárnap

Sarj átvette az irányítást

 November 24-én, kedden betöltöttem terhességem harmincötödik hetét. Rettentő büszke voltam magamra, még mondtam is a Sarjnak, hogy ha még két hétig marad, akkor minden rendben lesz. Szerdán elmentem a közeli lengyel boltba némi kefirért, mert egyrészt úgy döntöttem, az utolsó néhány hetére szépen visszavezetem az étrendembe az állati eredetű dolgokat, másrészt iszonyatosan égett a gyomrom és a kefír gyakorlatilag az egyetlen dolog, ami ilyenkor segít. Délután elcsattogtam a szervizbe leadni a telefonomat (vízbe esett), aztán hazafelé jövet vettem észre, hogy lenyomtam laza 12ezer lépést (mielőtt bárki azt mondaná, hogy nem vagyok normális, simán mentem ennyit, néha többet is napi szinten, míg bejártam dolgozni, de a harminckettedik héten még hátizsákkal jártam bevásárolni), el is fáradtam rendesen, de más bajom igazából nem volt nagyjából este hétig, amikor is viszontláttam a hazafelé jövet megevett péksütit, nem is nagyon akaródzott utána vacsorázni. 
Csütörtök reggel felkeltem, kimentem pisilni (tudom, lesz*rod az intim részleteket, Kedves Olvasó), majd konstatáltam, hogy valószínűleg távozott a nyákdugóm. Fellélegeztem volna, ha nem lett volna benne némi alvadt vér. Szóltam Férjnek, hogy valami nem oké, hívom a kórházat. Ők azt mondták, biztos ami biztos alapon menjek be, ha másért nem, saját magam megnyugtatására, mondom oké, de nincs se kórházi pakkom, semmim, mondták, hogy nem baj, nincsenek fájásaim és nem folyt el a magzatvizem, valószínűleg semmiség. Vigyem a terheskönyvem, ha bármi van, a többit ők adják. Férj közben elvitte lakótárs gyerekét a suliba, én meg minden igyekezetem ellenére pánikolni kezdtem. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy taxit hívjak és felöltözzek. A taxiba ülve éreztem először, hogy görcsölök, hiába nyugtattam magam azzal, hogy valószínűleg csak jóslófájás, a pánikroham küszöbén szálltam ki a taxiból, a sofőr iszonyú rendes volt, végig beszéltetett. Férj is pont akkor ért a kórház elé, együtt mentünk be. A váróban nem ülhetett velem, viszont az ott lévő lengyel szülésznő látta, hogy iszonyatosan félek, úgyhogy leült velem beszélgetni, aztán már hívtak is be, felcsaptak rám egy magzatmonitort (mittudoménhogyhívják), fél óra múltán közölték, hogy minden oké, csak az idő közben megmért vérnyomásom aggasztó, erre én: ööööö, pánikolok, hívják be Férjet, mert ő tudja kezelni. Ez meg is történt, mondták, hogy akkor hoznak vizet, menjek el pisilni, mert kéne minta, mondom oké. Fordultam egyet az ágyon, hogy akkor felkelek és megkeresem a mosdót, erre elöntött valami meleg. Nézek jobbra, nézek balra riadtan, mondom szerintem bepisiltem, erre az ott lévő szülésznő közölte, hogy valószínűbb, hogy a magzatvíz folyt el, mondom lehet, mert továbbra is kell pisilnem. Kimentem, adtam mintát, mire visszaértem, becsatlakozott a buliba egy orvos is, azt hiszem, itt kezdtem először sírni. Nagyon higgadtan és érthetően elmondta, hogy 35 hetesen egy babának már nagyon-nagyon jó esélyei vannak, nincs miért aggódnom, mivel magas a vérnyomásom és elfolyt a víz, megindítják a szülést, na itt összenéztünk Férjjel és egyszerre közöltük, hogy "Naaztmárnem!". A doki nem értette, már magyarázta volna elölről, közbevágtunk, mondtuk, hogy császár, mert megvakulhatok. Doki erre félrehívta Férjet, aki elmondta neki, hogy gyerekként gond volt a szememmel, háromszor műtöttek miatta, komoly esély van rá, hogy szülés közben az erőlködéstől részben vagy teljesen megvakulok. A doki kérdezte, van-e erről papírunk. Van, de Magyarországon, x ideje kérjük, hogy küldjék át. Gyors guglizás, oké, valós veszély, de papírok nélkül nehéz, mindegy, megoldja, egyébként is esélyes, hogy preeklampsziám van (mint utóbb kiderült, nem volt), amiatt magas a vérnyomásom, illetve ekkor már volt pár kisebb fájásom is. Innentől felgyorsultak az események, Férj azzal jött vissza, hogy akkor most sétálunk egyet, mert külön szobát kapok. Én még mindig nem fogtam fel, hogy maradnom kell, haza akartam menni, sírtam, hogy de hát semmim sincs, még egy hálóingem se (egész konkrétan aznap akartam összerakni a kórházi pakkot, előző nap vettem meg a hiányzó apróságokat hazafelé menet a Bootsban) és egyébként is a kutya meg a munka, órát kell tartanom délután. A szülésznő csak fogta a fejét, na, megint egy munkaholista. Itt már sokmindent blokkolt az agyam, de összeszedem, ami nagyjából megmaradt. A következő emlékem, hogy három(!) kanüllel és egy katéterrel gazdagodva fekszem az ágyon egy kórházi hálóingben, miközben Sarj szívhangját keresgélik (végül gyors ultrahang kellett, hogy megtalálják), semmi gond nem volt vele, csak sikerült úgy fordulnia, hogy a gép csak és kizárólag akkor érzékelte, ha valaki kézzel(!) tartotta a megfelelő helyre, én már röhögtem kínomban. Kaptam némi szteroidot, közben már nagyon éhes voltam, aznap összesen két csokis kekszet ettem, de mondták, hogy már nem ehetek, mondom akkor legalább inni adjanak. Azt is csak kis mennyiségben szabad. Jó, akkor szerezzenek nekem jégkockát, meggebedek, olyan melegem van. Snitt, dokinő jött, kérdez, a kérdések felére nem is emlékszem, de tudom, hogy az érzéstelenítés miatt kellettek. Aláírtam pár papírt. Snitt, szülésznő hozta Férj műtősruháját, majd közölte, hogy nemsoká megyünk a műtőbe. Azt hiszem, itt megint sírtam. Iszonyatosan féltem. Férj nyugtatgatott, később mondta, hogy borzasztóan aggódott, a kedvemért próbált higgadtnak tűnni (elég jól ment neki). Visszajött B, a szülésznő, adott rám egy kórházi bugyit (a sajátom a menő mosható betétemmel együtt a kukában végezte), hogy legalább ne nézze a fél szülészet az alfelemet, persze végül elég sok alkatrészemet látták hosszas kórházi tartózkodásom során, de ebbe inkább most nem megyek bele. Egyik oldalamon Férjjel, másikon B-vel és az infúziós álványommal indultunk tehát a műtőbe, azt hiszem, mondtam valami olyasmit, hogy ez itt a kifutóm, nagyon glamúr. A műtőben ismét pánikolni kezdtem, megkérdeztem, nem mehetnénk-e inkább haza, mondták, hogy ahhoz kicsit már késő. Volt egy nagyon rendes doki, ő végig beszéltetett, míg megkaptam az epidurált, illetve kérdezte, milyen zenét rakjon be nekem, mondtam, hogy Beatles-t, azt mindenki ismeri és lehet énekelni rá, mert pánikolás közben két dolog szokott segíteni, az egyik, ha beszéltetnek, a másik, ha énekelhetek, de ez utóbbi nem igazán elfogadott, mármint úgy társadalmilag, na erre mondta, hogy nekem itt most szabad. Közben felfektettek a műtőasztalra, majd egy spray-vel elkezdték tesztelni, hat-e az érzéstelenítő. Fél füllel hallottam, hogy valaki megjegyzi, hogy nagyon lement a vérnyomásom, erre felcsattantam, hogy eddig az volt a baj, hogy magas, most az a baj, hogy a béka segge alatt van, maguknak kérem semmi sem jó. Röhögés. Férj elmondása szerint elmeséltem, hogy összefutottam anno Pesten Bruce Willis-szel (valóban megtörtént, a Die hard sokadik részét forgatták), én erre nem emlékszem. Aztán énekeltem a Blackbird-öt, mire B megjegyezte, hogy végre valaki, aki tud is énekelni, illetve dokibá, aki az egész szülést koordinálta, megkérdezte, honnan az énekes múlt és miért éppen Beatles, mondom kórus meg zeneiskola, a Beatles-t meg az angoltanárom szerettette meg velem. Az is rémlik, hogy megjegyeztem, olyan érzés amit épp csinálnak, mintha elmosogatnának bennem, itt megint nevettek, mert szerintük ennyire pontosan még senki sem írta le, milyen érzés a császármetszés. Egyébként fájdalmat nem éreztem, csak nyomást, jobbra-balra pakolgatták az alkatrészeimet. Eltelt néhány perc, majd dokibá annyit mondott, na, most jön!  Négy óra ötvennégy perc. Pár másodperc múlva mintha egy kismacskát hallottam volna nyivákolni, majd hangosan, élesen felsírt egy baba. A mi babánk! Megláttam és elsírtam magam. Kislány! Férj gyorsan ment is vele, míg a gyerekorvos megvizsgálta, aztán felfelé tartott hüvelykujjal jelezte, minden rendben. Megint sírtam. Már hozták is vissza, de nem mertem kézbe venni még, így az apja fogta. Csupa magzatmáz volt és torka szakadtából ordított, de a világ leggyönyörűbb kisbabájának láttam. Két kiló negyvenkét deka, hála az égnek, korához képest nagy volt. Közben tovább pakolásztak bennem, a két rohadék miómát nézték, miután kiszedték a méhlepényt. Végül összevarrtak, aztán átraktak egy idő közben begurított ágyra, itt már kézbe mertem venni a kislányomat. Apjaneve Diána Rozália rögtön abbahagyta az ordítást, elindultunk kifelé, persze előtte nagyon megköszöntük mindenkinek a segítséget. Az őrzőben kb egy órát töltöttem, kaptam egy kis darab piskótát és szűk egy deci vizet. Felhívtuk Piri mamát, aki mit sem sejtett, először nem is értette, mi van, aztán leesett neki. Snitt, ismét gurulok, vissza a szobába, ahol előkészítettek. Rémlik, hogy próbáltam szoptatni, aztán jött az ügyeletes szülésznő és egy fecskendővel megfejt, mint egy tehénkét.Vízért könyörögtem, rettenetesen ki voltam száradva, de azt mondták még nem szabad. És őszintén bevallom ennél többre nem emlékszem. Arra sem, hogy Férj mikor ment haza. Még a másnap is homályos, de ez már egy másik történet.

2020. október 21., szerda

Ez is érik egy ideje...

 Hirtelen nem is tudom hol kezdjem. Talán ott kellene, hogy bő három héttel az előző bejegyzésem után a Sarj, aki immár harmincadik hete átvette az irányítást a testem (és az életem) felett, két csíkot rajzolt a terhességi tesztre. Mindig is büszke voltam arra, hogy őszintén írok ezen a blogon az érzéseimről és az élményeimről, úgyhogy szépen kérlek, Kedves Olvasó, ne ítélkezz, amikor azt mondom, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. Sírtam, nem hittem el, hogy valóban terhes vagyok. Férj ott ült mellettem, ahogy tartottam a tesztet a kezemben és várta velem az eredményt. Kettőnk közül -természetesen- ő volt higgadt és racionális és azonnal láttam, hogy nagyon-nagyon örül. Én jó darabig nem tudtam felhőtlenül örülni. Május elejére sikerült leszervezni egy ultrahangot, ekkor a hatodik hétben jártam, itt dokibá is megerősítette, amit két teszt után szinte biztosra vettünk. Egy élő embrió. Instant szerelem, mindkettőnk részéről. A tizedik héten derült ki, hogy Sarj mellett egy miómát is sikerült növesztenem, szóval az ultrahang utáni naptól vegán lettem (erről külön bejegyzést tudnék írni, röviden annak, aki nem érti az összefüggést, a hús és a tejtermékek elég sok hormont tartalmaznak, a mióma meg azokat szereti, nő tőlük, mint a gomba). Néha csalok, hetente egyszer engedélyezek magamnak egy pici húst vagy sajtot, esetleg tojást. Sarj köszöni szépen, remekül van, egy hete láttuk megint, integetett is. Jó arc, csak mostanában nem hagy aludni. 
Az esküvőnk júliusban majdnem úgy zajlott, ahogy elképzeltük, meghitt volt és szép, némi humorral fűszerezve. Sajnos nem mindenki lehetett ott, ettől függetlenül életre szóló élmény volt. Nagyon-nagyon boldogok vagyunk azóta is és őszintén szólva mindketten sokkal nyugodtabbak.
Augusztus végén, nem sokkal az újabb határzár előtt sikerült visszajönnünk Londonba, ekkor huszonkét hetes terhes voltam. Rögtön elkezdtem időpontokat foglalni a kórházba, háziorvoshoz, hát mit mondjak, az itteni terhesgondozás teljesen más. Erre rátesz egy lapáttal, hogy alapból fehérköpeny-fóbiám van, tehát alapból nehezebb pozitív fényben látni az egészet. Maradjunk annyiban, hogy egy nagyon durva pánikroham kellett ahhoz, hogy végre figyeljenek arra, amit mondok és hogy ne rángassanak vissza heti szinten újabb (teljesen felesleges) időpontra. Ne ijedj meg, Kedves Olvasó, a miómá(ka)t leszámítva tankönyvbe illő értékeim vannak, Sarj egy egészen picit nagyobb, mint kellene, de azt mondták, ez előfordul (nem, nem vagyok cukros, csináltak terhelésest). Férj erre csak annyit mondott, persze, hogy nagyobb, anyagból van, ő csinálta. Továbbra is rettentő büszke. Boldogság van. 
Szeptemberben visszamentem dolgozni, múlt hétfőig engedtek bejárni. Nem azért, mert nehezen viselem a terhességet (bár egyre kevesebb az energiám, nagyon hamar elfáradok, ebben valószínűleg közrejátszik, hogy a Sarj esténként nagyjából Sziget-fesztivál szintjén bulizik a hasamban), hanem mert a világjárvány miatt külön szabályozás van a kismamákra, a huszonnyolcadik hét után otthon kell maradni, nyilván esetemben tudták biztosítani a feltételeket, hogy tovább taníthassak. Itthonról dolgozom, kb olyan, mintha szobafogságban lennék, nem baj, téli szünetig kibírom, főleg úgy, hogy közben lesz egy őszi is a jövő héten. De legalább nem kell korán kelnem... :)

2020. április 1., szerda

Üzenet a karanténból

Az egész világ megbolondult. Az élet megállt. Az ész is.
Fel nem foghatom, miért kell denevért enni. Félig nyersen. Vagy egyáltalán.
Hallottam én már mindent, hogy ez isten büntetése (szándékosan kisbetűvel, mert büntetőistenben nem hiszek) meg hogy a világnak meg kell tisztulnia. Az biztos, hogy amit eddig megszoktunk, annak vége. Ez már a normális kerékvágásba visszaállni nem fog. Az emberek nem tartják be a korlátozásokat, erőszakosan ragaszkodnak a rokonlátogatáshoz, a bulizáshoz. Én meg itthon ülök, itthonról dolgozom, lemondok k*rva sok mindenről azért, hogy minél hamarabb vége legyen a kib**zott rémálomnak.
A tanárképzésem záróvizsgája határozatlan időre halasztva. Négy nappal a tervezett időpont előtt zárták be az iskolákat. Az esküvőnk egyelőre meg lesz tartva, bár elég valószínű, hogy csak mi leszünk ott két tanúval. Eredetileg is szűk körben akartuk.
Hiányzik a munkám, hiányoznak a gyerekek, még azok is, akik egyébként az agyamra mennek a folyamatos nyafogással vagy a hisztirohamaikkal. De most azt sem tudjuk, idén kinyitnak-e az iskolák. Lesz olyan, akit valószínűleg már nem fogok látni többet, mert az utolsó tanévét tölti nálunk.
Nem vettem komolyan a vírust nagyon sokáig. Kinevettem azt, aki tíz csomag vécépapírt vett meg ugyanannyi tésztát. Furcsán néztem arra, aki maszkot vett fel. Most betartom a játékszabályokat, mert tényleg szeretném, hogy belátható időn belül lecsengjen az egész.

2019. november 22., péntek

Helyzetjelentés, vagy valami olyasmi...

Csak eljutottam odáig, hogy ezt ide feltöltsem. Három hónapja lesz, hogy igent mondtam.
Nem ígérem, hogy lesznek esküvőszervezős posztok, időm kb semmi. Majd lesz egy mesélős a közeljövőben. Vagy nem. Mittudomén.

2019. augusztus 16., péntek

Tévedni emberi dolog, avagy lehet, hogy az én tündérmesém most kezdődik

Elkiabálni persze nem akarom. Csak annyit mondok, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy a hülye pesszimista hangok mondták a fejemben. A többit meglátjuk.
Tudom, hogy nem lesz egyszerű. Sosem az, egy jó párkapcsolatba rohadt sok energiát kell fektetni. Lesznek buktatók, de azok után, hogy egy pánikroham kellős közepén nem karba tett kézzel állt, hogy aztán sértődötten elvonuljon, hanem ott ült és végig azon volt, hogy mihamarabb túl legyek rajta, azt gondolom, együtt mindent túlélünk.
A lényeg, hogy most nagyon jó és azon leszünk, hogy ez így is maradjon.