2015. július 5., vasárnap

Nem várom a jövő keddet

Huszonhét éves leszek. Nem várom. Nem mérföldkő, inkább csak egy újabb pofánröhögés az élettől. Nem változott semmi, nem lettem több, nem jutottam közelebb a céljaim megvalósításához. Nincs állandó, jól fizető állásom, nincs egyetlen félretett pennym, nincs esélyem rá, hogy a közeljövőben visszafizessem azt a pénzt, amivel Pasinak tartozom. Nem emlegeti fel, nem kéri rajtam számon, csak engem zavar a tény, hogy tartozom neki. Sokszáz fonttal. A diákhitelemre inkább nem is térek ki. Valószínűleg sosem fogom tudni visszafizetni. Belefulladok az adósságtengerbe, mert épphogy annyit keresek, amiből többé-kevésbé fenntartom magam.
Azt gondoltam, ha ideköltözöm Angliába, jobban fogok élni. Egyelőre nem élek jobban, csak messzebb kerültem a problémáimtól.
Félek. Nem akarok huszonhét lenni. Legyen a jövő kedd inkább csak egy átlagos hétköznap. Egy teljesen normális keddi nap, kellemes meleggel, vagy egész nap szakadó esővel, nem bánom, csak ne kelljen arra emlékeznem, hogy míg az ismerőseim egy jelentős része előrébb jutott (diploma, eljegyzés, házasság, gyerek, jó állás, mittudomén) addig én egyhelyben toporgok.