2014. május 16., péntek

Helyzetjelentés, sztorizás, vagy amit akartok

Fú, lassan két hete, hogy utoljára írtam. Na sebaj, behozom a lemaradást mindjárt (e-mailek terén is), Kedves Olvasó. Az igazság az, hogy annyira elmerültem a hivatalos ügyekben és az álláskeresésben, hogy agykapacitásom maximum arra volt, hogy megnézzek pár részt az aktuális kedvenc sorozatunkból (Doctor Who még mindig). Azért persze volt városnézés is, de mindent szép sorjában mesélek.
Valahol Canary Wharf meg a Jubilee park környékén hagytam abba a sztorit, na következő napra városnézés volt betervezve, de kiderült, hogy bank holiday van, azaz kb semmi sincs nyitva, meg nem voltam túl jó állapotban, inkább csak bújtam Pasihoz. Bevásárolni (meg sörözni) azért elmentünk, és el kell hogy mondjam, egészen meglepő dolgok és árak vannak itt, 40 pennyért például jó minőségű, PARADICSOMIZŰ ketchupot vehet az ember a Sainsbury's-ben (elég sokat járunk oda, mert tényleg jók a sajátmárkás termékeik is), de az egyfontos boltokban (Poundland, Poundworld és társai) egy font a 16 darabos oreo keksz (Pesten 4 darabos csomagocskát vettem 300-ért), meg a 200g-os nutella, vagy a 400g-os "kamutella". A tejet nem literben mérik, hanem pintben, 2 pintes (tehát durván 1,13 liter) whole milk, azaz teljes tej kerül 80-90 pennybe (attól függ, hol veszed), de van nagyobb kiszerelés, 4 és 6 pintes is, legszívesebben olyat vennék, csak a lakótársak telepakolják így is a frigót, nincs sok helyünk. A lakótársakról majd mindjárt mesélek, mert már nem csak az a problémám velük, hogy koszt hagynak és csinálnak, de erről később.
Kedden reggel felhívtam a Job Center-t, azaz a munkaügyi központot, hogy időpontot kérjek egy interjúhoz, ami ahhoz kell, hogy National Insurance Numbert kapjak, ami tulajdonképp TAJ és adószám egyben (az orvosi ellátáshoz kell majd NHS number is, de az más lapra tartozik, és egyelőre nem is foglalkozom vele). Egy nagyon kedves hölgy tett fel pár kérdést, majd miután megbeszéltük, hogy csütörtökön 11:30-ra menjek el az általa megadott címen lévő Job Center-be, figyelmeztetett, hogy az interjún mindenképp legyen nálam az útlevelem vagy a személyi igazolványom, illetve vigyek egy papírt a landlordtól (esetemben landladytől), ami azt igazolja, hogy én tényleg a telefonbeszélgetés során megadott címen lakom. A nap további részét pakolászással meg álláshirdetések nézegetésével töltöttem, de az interjúig nem akartam nagyon komolyan nekilátni. 
Szerdán semmi különös nem történt, olvastam, meg elmentem kaját venni, illetve párnahuzatot az Argosban, ami egy egészen fura hely, úgy működik, hogy a weboldalon kiválasztod és megrendeled (félrerakatod) a terméket, aztán vagy átveszed a legközelebbi üzletükben, vagy kihozzák. Persze ha valami ott helyben, a katalógust nézegetve tetszik meg, akkor odaslattyogsz a kasszához, megmondod hogy ebből és ebből ennyi és ennyi darab kell neked, kifizeted, átveszed, csókolom.
Csütörtökön szépen felkeltem, összekaptam magam, csinosan felöltöztem, majd elbuszoztam a Job Center-be, ahol egy nagyon jófej, de elképesztő módon hadaró ügyintézőt fogtam ki, feltett pár nagyon alapvető kérdést, majd megkérdezte, van-e már munkám, mondtam, hogy még nincs, de van egy töris diplomám, na erre hosszasan értekezett a kiegyezésről, mert kiderült, hogy munka mellett törit tanul, szóval egyből volt közös téma. Ajánlott egy webcímet, aztán adott egy papírt, ami igazolja, hogy az NI number-em intézése folyamatban van. Végül elvitte és lefénymásolta az útlevelem, meg rávéste a papíromra, hogy töritanári melót keresek, aztán elköszönt, én meg megköszöntem a segítségét. Az útlevelemet pár perc múlva visszakaptam, úgyhogy nagyjából háromnegyed órás volt az egész procedúra várakozással, adatlapokkal, tokkal-vonóval. Magyarországon ez is másképp működik.
Az eső persze szakadt, hiába vittem napocskacsalogató napszemüveget, meg egy gonosz autós le is fröcskölt, úgy gondolta, poén belehajtani a zebrán, közvetlenül a járdaszegélynél lévő pocsolyába, térdig beterített a koszos vízzel, szitkozódtam egy sort, aztán inkább visszabuszoztam a lakáshoz és jól megölelgettem Pasit, meg megköszöntem neki, hogy ösztönzött és segített. Innentől már jóval izmosabb munkakeresés következett, egyelőre visszajelzés nélkül.
Pénteken találkoztunk N-nel, Pasi főnökével, azazhogy ők délelőtt elmentek intézkedni, illetve egymás fejét tágítani, aztán némi pihi után este elmentünk sörözni egy remek kis kocsmába, ahol az ember Guiness-ébe négylevelű lóherét rajzolnak. Jót beszélgettünk, szóba kerültek hosszútávú terveink is, meg még rengeteg minden, remek kis este volt (be is csíptem egy kicsit, mindig elfelejtem, hogy a fekete sörrel vigyázni kell, mert pont akkorát üt, amilyen finom). 
Szombaton elmentünk bankszámlát nyitni Pasinak, meg kávéztunk egy jót a High Street North-on, de a városnézést a vacak időjárás miatt elnapoltuk vasárnapra, amikor is elmentünk első körben a Wembley stadionhoz, mert kellett némi e-liquid, meg mert megvettük az első bútorunkat (pici könyvespolc az Argos-ból), viszont szerszámunk nem volt hozzá, így legokosabb dolognak azt tartottuk, hogy ha már úgyis arrafelé járunk, nézzünk be a közeli IKEA-ba, na ott aztán vettünk Nagy Kék Szatyrot, szerszámkészletet, meg egy edényszettet, mert négy darab kiskanálon és egy Argos-os bögreszetten kívül egészen konkrétan semmink sem volt (azóta gyarapodott a készletünk kettő darab porcelántálkával). Meg is ebédeltünk, mert hát sajnos szendvicsen, joghurton és chips-en kívül másra egyelőre nincs lehetőségünk (én nem vagyok hajlandó ebben a koszfészekben főzni, Pasi meg azt nem akarja, hogy a lakótársak "kölcsönvegyék" az edényeinket). Vásárlás és kaja után elmetróztunk a Green Park-ig, gondoltuk megnézzük Bözsi néne viskóját (gy.k. a Buckingham palotát), láttunk szőrös sisakos gárdistákat, meg sok taxit és mégtöbb turistát. Innen elgyalogoltunk Westminsterig, na a park fáinak, vagy a jó ég tudja, minek köszönhetően olyan fuldoklórohamot kaptam, hogy szegény Pasira a frász jött. Mindegy, megcsodáltuk a parlamentet és a Big Bent, pózoltunk piros telefonfülkével, meg én később a Victoria line-nal (illetve igazából a táblával), mert már most annyira szeretnek engem a britek, hogy elneveztek rólam egy egész metróvonalat, csak azért nem Norewa line, mert ezt a nevemet még nem ismerik. De ami késik... Mindegy, a városnézés után hazamásztunk.
Hétfőn némi lustulás után elmentünk Stratford-ba, két rohadt nagy pláza is van ott, ittunk Starbucks kávét, vettünk pár apróságot a Sainsbury's-ben, meg a rend kedvéért benéztem a Lush-ba is <3
Kedden szétküldtem egy rakat önéletrajzot, két helyről még aznap visszahívtak, az egyik helyre végül be is mentem másnap interjúra, de a melót sajnos nem sikerült megcsípnem, persze nem keseredtem el, sőt. Találkoztunk Dével is, megittunk némi sört, meg jót dumáltunk, hiányzott a hülye feje, na. 
Tegnap délután újabb telefont kaptam egy helyről, ahová beküldtem az önéletrajzomat, ma voltam interjún (jó korán keltem, mert elég messze van a hely, szerencsére délutános műszakra keresnek embert, meg igazából csak a google szerint másfél óra az út, valójában picivel kevesebb). Több mesélnivalóm egyelőre nincs, meg amúgy is Pasi mindjárt végez a melóval, úgyhogy legfőbb ideje, hogy főzzek egy jó kávét. 

2014. május 5., hétfő

Már nem pesti lány...

Kezdem az elején. Úgy másfél évvel ezelőtt beszélgettünk Pasival arról, hogy istenigazából egyikünk sem érzi jól magát Magyarországon. Persze akkortájt még csak tervezgettünk, mivel nem engedhettük meg magunknak, hogy egyik napról a másikra külföldre költözzünk, meg még nem is voltunk annyira régóta együtt, hogy bele merjünk vágni egy ekkora kalandba. Azért hogy ne csak terv maradjon a dolog, szépen apránként elkezdtünk félretenni mindketten. Aztán úgy fél évvel ezelőtt Pasi szólt a főnökének, hogy nem szeretne a szülőhazájában megöregedni. Pár napra rá aztán a főnöke előállt a nagy ötlettel: ha már amúgy is le akarunk lépni, menjünk Írországba, úgyis ott van a cég székhelye, és akkor legalább Pasi, aki nélkülözhetetlen és felbecsülhetetlen munkaerő (bizony ám, Kedves Olvasó, ennyire jó szakember), kéznél lesz, mert amúgy is fejlesztést terveznek. Szóval szépen el is kezdtünk felkészülni, megnéztünk pár dublini lakást a neten, aztán április elején kiderült, hogy sajnos a fejlesztés elég sokat csúszik, hónapokat kell még várni. Mivel az Odút időközben el kellett adnunk, sajnos nem volt lehetőségünk arra, hogy várjunk. Szerencsére készültünk B tervvel, Pasi egyik legjobb barátja, Dé egy évvel ezelőtt költözött ki Londonba és látványosan jól érzi magát, ódákat zeng meg minden. Persze én általában köbgyököt vonok abból, amit ő mond (szeret hülyeségeket összehordani), de úgy gondoltuk, jelen helyzetben nincs igazán választásunk. Pasi tehát április 17-én reggel 6-kor elrepült Londonba. A munkája megmaradt, mert hát tényleg ragaszkodik hozzá a főnöke. Én meg szépen leköltöztem Piri mamához, mert még volt néhány elintéznivalóm, meg Kutyit is hozzá kellett szoktatni az ottani rendszerhez. Közben minden nap chateltem vagy dumáltam Pasival, még itthon szerzett szállást, nem nagy szám, de addig megteszi, míg nem találok munkát (onnantól azért bátrabbak leszünk kicsit költekezés terén és megpróbálunk valami épkézláb helyet keresni, ahová Kutyit is vihetjük).
Péntek este volt egy fergeteges búcsúbulim, sokat nevettünk, ittunk pálinkát és elhangzott pár aranyköpés is, de személyiségi jogokra való tekintettel (és mert Pasi épp a fülemet rágja), erről csak címszavakban nyilatkozom.
Tegnap reggel aztán Lolita és az ő Ádámja segítségével autóba raktuk az óriási pink bőröndöt, amit direkt erre a jeles alkalomra vettem, 11 óra után néhány perccel már túlestem a biztonsági ellenőrzésen, fél 12 körül belepecsételtek az útlevelembe (mert kértem) és 12:20-kor már a WizzAir londoni (azaz lutoni) gépén ültem, másfél órával később pedig már Good afternoon-nal köszöntem a brit határőrnek, aki megkérdezte, hogy vagyok, mondom fáradtan, aztán azt is megkérdezte, honnan jöttem, mert furcsállta, hogy útlevél van nálam, mondtam neki, hogy Budapestről. Nagyjából tizenöt perccel később levettem a nagy rózsaszín bőröndöt, és láttam, hogy ügyesen kilyukasztották (hála az égnek, később kiderült, hogy csak egy e-liquidem lett oda, ami a társaival együtt egy zárható nejlontasakban volt, szóval most az egész tasak cseresznyeillatú). Amint napirendre tértem efölött, szépen kicsattogtam és amint megláttam Pasit, jól a nyakába borultam, még el is sírtam magam, mert mióta együtt vagyunk, még nem töltöttünk egymás nélkül ilyen hosszú időt, és bevallom, annyira hiányzott, hogy éjszakánként, ha senki sem látott, bőgtem, mint egy ötéves gyerek. Ezután vonatjegyet vettünk (még össze kell kapnom magam, hogy merjek Pasi előtt is angolul beszélni, gátlásos hülyegyerek vagyok), majd elbuszoztunk a vasútállomásig, aztán vonatra szálltunk, majd metróra, végül buszra (piros volt és emeletes és wow), és tök menő dolog az Oyster kártya, bár még szokni kell, hogy minden alkalommal oda kell érinteni, a pesti bérletet csak akkor kapja elő az ember, ha kérik. Meg az is tetszik, hogy a metrók többsége akadálymentes és az ÖSSZES busz alacsonypadlós, szóval simán lehet itt mozgáskorlátozottként is normálisan élni, legalábbis egyelőre úgy tűnik. A szállásra érve aztán eléggé kiakadtam azon, hogy az ittlakók fogalma a tisztaságról mennyire eltér az enyémtől (konkrétan olyan mocsok van, hogy rosszul vagyok, Pasi meg nem hajlandó négy vadidegen NŐ után takarítani, amit meg is értek, én meg nem fogok beszólni, csendben tűrök, legfeljebb mielőtt elmegyek, kisúrolok mindent, de úgy, hogy ők is lássák, hogy ÍGY KELL EZT, KÉREM TISZTELETTEL). Mindeközben már szörnyű fejgörcsöm volt, eldőltem, aztán ettem, majd miután helyrejöttem, elmentünk megnézni Canary Wharf-ot, meg a Jubilee parkban sétáltunk, aztán Dé munkahelyét is megcsodáltuk (Dé most épp hazalátogatott, szóval pont elkerültük egymást), meg a Cutty Sarkot, ami egy hajó, és a Temzét, aminek teljesen más szaga van, mint a Dunának (nyilván azért, mert nem ömlik bele tisztítatlanul Budapest szennyvize). Este tíz körül értünk vissza, aztán megnéztünk egy részt a félbehagyott sorozatunkból (Doctor Who), majd elaludtam.
Új fejezet kezdődött tehát az életemben. Meglátjuk, mi sül ki az egészből.