Nem várom a jövő keddet

Huszonhét éves leszek. Nem várom. Nem mérföldkő, inkább csak egy újabb pofánröhögés az élettől. Nem változott semmi, nem lettem több, nem jutottam közelebb a céljaim megvalósításához. Nincs állandó, jól fizető állásom, nincs egyetlen félretett pennym, nincs esélyem rá, hogy a közeljövőben visszafizessem azt a pénzt, amivel Pasinak tartozom. Nem emlegeti fel, nem kéri rajtam számon, csak engem zavar a tény, hogy tartozom neki. Sokszáz fonttal. A diákhitelemre inkább nem is térek ki. Valószínűleg sosem fogom tudni visszafizetni. Belefulladok az adósságtengerbe, mert épphogy annyit keresek, amiből többé-kevésbé fenntartom magam.
Azt gondoltam, ha ideköltözöm Angliába, jobban fogok élni. Egyelőre nem élek jobban, csak messzebb kerültem a problémáimtól.
Félek. Nem akarok huszonhét lenni. Legyen a jövő kedd inkább csak egy átlagos hétköznap. Egy teljesen normális keddi nap, kellemes meleggel, vagy egész nap szakadó esővel, nem bánom, csak ne kelljen arra emlékeznem, hogy míg az ismerőseim egy jelentős része előrébb jutott (diploma, eljegyzés, házasság, gyerek, jó állás, mittudomén) addig én egyhelyben toporgok.

Heti mottó #26

"Ne azon aggódj, mi sülhet el rosszul, gondolj arra, mi sülhet el jól"

Két nap híján egy hónapja, hogy kiköltöztem Londonba és továbbra sincs munkám, ami elszomorít. Tegnap össze akartam csomagolni és haza akartam menni, de tudom, hogy nem tehetem meg. Nem hagyhatom itt a SZERELMEMET. Nem tudok nélküle élni. Szóval úgy döntöttem, igyekszem pozitívan hozzáállni, folytatom a munkakeresést.

Helyzetjelentés, sztorizás, vagy amit akartok

Fú, lassan két hete, hogy utoljára írtam. Na sebaj, behozom a lemaradást mindjárt (e-mailek terén is), Kedves Olvasó. Az igazság az, hogy annyira elmerültem a hivatalos ügyekben és az álláskeresésben, hogy agykapacitásom maximum arra volt, hogy megnézzek pár részt az aktuális kedvenc sorozatunkból (Doctor Who még mindig). Azért persze volt városnézés is, de mindent szép sorjában mesélek.

Valahol Canary Wharf meg a Jubilee park környékén hagytam abba a sztorit, na következő napra városnézés volt betervezve, de kiderült, hogy bank holiday van, azaz kb semmi sincs nyitva, meg nem voltam túl jó állapotban, inkább csak bújtam Pasihoz. Bevásárolni (meg sörözni) azért elmentünk, és el kell hogy mondjam, egészen meglepő dolgok és árak vannak itt, 40 pennyért például jó minőségű, PARADICSOMIZŰ ketchupot vehet az ember a Sainsbury's-ben (elég sokat járunk oda, mert tényleg jók a sajátmárkás termékeik is), de az egyfontos boltokban (Poundland, Poundworld és társai) egy font a 16 darabos oreo keksz (Pesten 4 darabos csomagocskát vettem 300-ért), meg a 200g-os nutella, vagy a 400g-os "kamutella". A tejet nem literben mérik, hanem pintben, 2 pintes (tehát durván 1,13 liter) whole milk, azaz teljes tej kerül 80-90 pennybe (attól függ, hol veszed), de van nagyobb kiszerelés, 4 és 6 pintes is, legszívesebben olyat vennék, csak a lakótársak telepakolják így is a frigót, nincs sok helyünk. A lakótársakról majd mindjárt mesélek, mert már nem csak az a problémám velük, hogy koszt hagynak és csinálnak, de erről később.

Kedden reggel felhívtam a Job Center-t, azaz a munkaügyi központot, hogy időpontot kérjek egy interjúhoz, ami ahhoz kell, hogy National Insurance Numbert kapjak, ami tulajdonképp TAJ és adószám egyben (az orvosi ellátáshoz kell majd NHS number is, de az más lapra tartozik, és egyelőre nem is foglalkozom vele). Egy nagyon kedves hölgy tett fel pár kérdést, majd miután megbeszéltük, hogy csütörtökön 11:30-ra menjek el az általa megadott címen lévő Job Center-be, figyelmeztetett, hogy az interjún mindenképp legyen nálam az útlevelem vagy a személyi igazolványom, illetve vigyek egy papírt a landlordtól (esetemben landladytől), ami azt igazolja, hogy én tényleg a telefonbeszélgetés során megadott címen lakom. A nap további részét pakolászással meg álláshirdetések nézegetésével töltöttem, de az interjúig nem akartam nagyon komolyan nekilátni. 

Szerdán semmi különös nem történt, olvastam, meg elmentem kaját venni, illetve párnahuzatot az Argosban, ami egy egészen fura hely, úgy működik, hogy a weboldalon kiválasztod és megrendeled (félrerakatod) a terméket, aztán vagy átveszed a legközelebbi üzletükben, vagy kihozzák. Persze ha valami ott helyben, a katalógust nézegetve tetszik meg, akkor odaslattyogsz a kasszához, megmondod hogy ebből és ebből ennyi és ennyi darab kell neked, kifizeted, átveszed, csókolom.

Csütörtökön szépen felkeltem, összekaptam magam, csinosan felöltöztem, majd elbuszoztam a Job Center-be, ahol egy nagyon jófej, de elképesztő módon hadaró ügyintézőt fogtam ki, feltett pár nagyon alapvető kérdést, majd megkérdezte, van-e már munkám, mondtam, hogy még nincs, de van egy töris diplomám, na erre hosszasan értekezett a kiegyezésről, mert kiderült, hogy munka mellett törit tanul, szóval egyből volt közös téma. Ajánlott egy webcímet, aztán adott egy papírt, ami igazolja, hogy az NI number-em intézése folyamatban van. Végül elvitte és lefénymásolta az útlevelem, meg rávéste a papíromra, hogy töritanári melót keresek, aztán elköszönt, én meg megköszöntem a segítségét. Az útlevelemet pár perc múlva visszakaptam, úgyhogy nagyjából háromnegyed órás volt az egész procedúra várakozással, adatlapokkal, tokkal-vonóval. Magyarországon ez is másképp működik.

Az eső persze szakadt, hiába vittem napocskacsalogató napszemüveget, meg egy gonosz autós le is fröcskölt, úgy gondolta, poén belehajtani a zebrán, közvetlenül a járdaszegélynél lévő pocsolyába, térdig beterített a koszos vízzel, szitkozódtam egy sort, aztán inkább visszabuszoztam a lakáshoz és jól megölelgettem Pasit, meg megköszöntem neki, hogy ösztönzött és segített. Innentől már jóval izmosabb munkakeresés következett, egyelőre visszajelzés nélkül.

Pénteken találkoztunk N-nel, Pasi főnökével, azazhogy ők délelőtt elmentek intézkedni, illetve egymás fejét tágítani, aztán némi pihi után este elmentünk sörözni egy remek kis kocsmába, ahol az ember Guiness-ébe négylevelű lóherét rajzolnak. Jót beszélgettünk, szóba kerültek hosszútávú terveink is, meg még rengeteg minden, remek kis este volt (be is csíptem egy kicsit, mindig elfelejtem, hogy a fekete sörrel vigyázni kell, mert pont akkorát üt, amilyen finom). 

Szombaton elmentünk bankszámlát nyitni Pasinak, meg kávéztunk egy jót a High Street North-on, de a városnézést a vacak időjárás miatt elnapoltuk vasárnapra, amikor is elmentünk első körben a Wembley stadionhoz, mert kellett némi e-liquid, meg mert megvettük az első bútorunkat (pici könyvespolc az Argos-ból), viszont szerszámunk nem volt hozzá, így legokosabb dolognak azt tartottuk, hogy ha már úgyis arrafelé járunk, nézzünk be a közeli IKEA-ba, na ott aztán vettünk Nagy Kék Szatyrot, szerszámkészletet, meg egy edényszettet, mert négy darab kiskanálon és egy Argos-os bögreszetten kívül egészen konkrétan semmink sem volt (azóta gyarapodott a készletünk kettő darab porcelántálkával). Meg is ebédeltünk, mert hát sajnos szendvicsen, joghurton és chips-en kívül másra egyelőre nincs lehetőségünk (én nem vagyok hajlandó ebben a koszfészekben főzni, Pasi meg azt nem akarja, hogy a lakótársak "kölcsönvegyék" az edényeinket). Vásárlás és kaja után elmetróztunk a Green Park-ig, gondoltuk megnézzük Bözsi néne viskóját (gy.k. a Buckingham palotát), láttunk szőrös sisakos gárdistákat, meg sok taxit és mégtöbb turistát. Innen elgyalogoltunk Westminsterig, na a park fáinak, vagy a jó ég tudja, minek köszönhetően olyan fuldoklórohamot kaptam, hogy szegény Pasira a frász jött. Mindegy, megcsodáltuk a parlamentet és a Big Bent, pózoltunk piros telefonfülkével, meg én később a Victoria line-nal (illetve igazából a táblával), mert már most annyira szeretnek engem a britek, hogy elneveztek rólam egy egész metróvonalat, csak azért nem Norewa line, mert ezt a nevemet még nem ismerik. De ami késik... Mindegy, a városnézés után hazamásztunk.

Hétfőn némi lustulás után elmentünk Stratford-ba, két rohadt nagy pláza is van ott, ittunk Starbucks kávét, vettünk pár apróságot a Sainsbury's-ben, meg a rend kedvéért benéztem a Lush-ba is <3

Kedden szétküldtem egy rakat önéletrajzot, két helyről még aznap visszahívtak, az egyik helyre végül be is mentem másnap interjúra, de a melót sajnos nem sikerült megcsípnem, persze nem keseredtem el, sőt. Találkoztunk Dével is, megittunk némi sört, meg jót dumáltunk, hiányzott a hülye feje, na. 

Tegnap délután újabb telefont kaptam egy helyről, ahová beküldtem az önéletrajzomat, ma voltam interjún (jó korán keltem, mert elég messze van a hely, szerencsére délutános műszakra keresnek embert, meg igazából csak a google szerint másfél óra az út, valójában picivel kevesebb). Több mesélnivalóm egyelőre nincs, meg amúgy is Pasi mindjárt végez a melóval, úgyhogy legfőbb ideje, hogy főzzek egy jó kávét. 

Helyzetjelentés

A vevő az utolsó előtti pillanatban visszalépett, mert nem kaptak hitelt. Nem is értem, mit vártak.
Költöznöm viszont muszáj, a faktorcég nem engedi, hogy maradjak. A holmim jelentős részét szétosztom, illetve eladom, sok kedves tárgy került például az én drága Via barátnőmhöz, meg imádott Méripoppinszomhoz. Az edényeimet Piri mama kapja meg, a sárga teáskannámat meg Ledérkém, aki nem mellesleg a világ legtündéribb tesója. A könyveimet az unokaöcsémnek, meg Pannának adtam, amit mégis meg akarok tartani, azt Pasi szüleihez vittem ki. Szó szerint, a vállamon cipeltem, minden héten tíz-tizenkét kötetet.
Szomorú vagyok, mert szerettem itt lakni. Nem lakás volt, hanem igazi otthon, főleg onnantól, hogy Pasi ideköltözött. Most kétlaki életre kényszerülök majd, Pasi szüleinél meg Piri mamánál fogok tanyázni, amíg nem lesz valami jobb.

Csoda, az kellene.

Egy hónap...

...múlva huszonöt leszek. Vén vagyok. Tök gáz.

Utálatos dolog a hétfő

Nem nehéz az élet, csak nincs rajta fogás.
De legalább Kutyi jól érzi magát, lustul, meg vígan játszadozik a szülinapjára kapott játékkal.

Hol vagy, tavasz?

Tegnap meglátogattam Piri mamáékat. Egy fél napig mesélhetnék, de majd külön postot szánok rá, most csak annyit említenék, hogy sétáltam az utcán, és elmentem az Orchidea cukrászda előtt. Gyerekkorom kedvenc fagyiját árulják itt, akkoriban fillérekből meg a félrerakosgatott húszforintosokból jókora gombócokat lehetett kapni. Kisiskolás koromban harminc-negyven forintokért vettük a "jagyuttfagyit", ma egy édestölcsért sem kapunk ennyiért. Százhetven forint volt legutóbb egy négydekás gombóc, tegnap nem néztem, mennyibe kerül, a fagyipultot se láttam, valószínűleg azért, mert szakadó hóban csak én szoktam fagyit nyalogatni.
Március huszonkilencedikén havazik, nem is akárhogy. Piri mama most hívott, hogy tizenvalahány centi hó esett. Mindjárt Húsvét, ilyenkor tavaszi kabátban meg balerinacipőben kéne futkosni, nem csizmában, farmer alatt cicanadrágban, meg téli kabát alatt két pulcsiban. Rémlik, hogy tizenegynéhány éve volt olyan húsvétunk, hogy farmerben és pólóban voltam ODAKINN. Nem is tudom, lesz-e locsolkodás idén Hollókőn, vagy a hideg miatt elteszik a vizes vödröket. Mert ott még szokás vödör vizet a lányok-asszonyok nyakába önteni. Pasi is ki akarja próbálni (még sosem locsolt meg lányt vödörrel), szépen meg fogom kérni, hogy ilyen időben ne áztasson el.
Kezdek félni, hogy mégiscsak van valami ebben a klímaváltozásos izében...

Pff...

Veszek egy nagy levegőt és folytatom... Csak előtte összekapom magam kicsit. Kell még pár nap, főleg hogy ma volt egy elég durva balhém a pasassal, aki felcsinálta anyámat. Apának nevezni nem lehet.

Értem én, hogy tisztelnem kéne, csak baromira nincs miért. Azt is értem, hogy nem akar ő rosszat, meg csak a körülmények áldozata, meg kettétört a karrierje és nem tud mit kezdeni magával, meg velem, meg a nővéremmel. Értem én, csak LESZAROM. Attól én még belegebedek, hogy bizonyítsak neki. Hogy egyszer, EGYETLENEGYSZER az életben annyit mondjon "Kislányom, büszke vagyok rád". Piri mamától hallottam már, nem egyszer, nem kétszer, és tudom, hogy ő TÉNYLEG büszke rám.

Talán ha kapcarongy lennék, vagy drogos, akkor észrevenne. Talán. Mert így nem kellek neki. Hát innentől ő sem kell nekem.

Igen, még mindig azon pörgök, hogy nem volt képes eltolni a képét a diplomaosztómra. Nem hiszem, hogy valaha meg fogom tudni emészteni, hogy elmulasztotta eddigi életem egyik legfontosabb pillanatát.

Árva gyerek...

Már beletörődtem abba, hogy nem fognak innen kiköltözni.
De hogy megszabják, hogy mikor legyek otthon, vagy ne legyek otthon, az így huszonéves fejjel nem annyira fun.
Kötelező volt elcseszni a mai napomat, meg az egész hétvégét, amit szerettem volna Pasival tölteni. De nem lehet, mert itthon KELL lennem. Pasi meg nem maradhat, mert dolgozik, meg más dolga is lenne, amihez neki haza KELL menni.
Kezd (kurvára) nagyon elegem lenni a sok KELLből.
Szülinapomra NORMÁLIS életet kérekszépen.

Csőstül...

Minden csoda három napig tart.
Örültem, hogy ez az utolsó olyan félév, amikor még van vizsgaidőszakom (és nem az államvizsgára kell készülni). Azt hittem, célegyenesben vagyok és minden menni fog, mint a karikacsapás. Tanultam, elolvastam a kötelezőket, az órai jegyzeteket. Mindent beleadtam, mégis megbuktam egy kivétellel az ÖSSZES tantárgyból. Szégyellem magam.
Megszűnt a munkahelyem is. Számítottam rá, mégis elkeserít, mert reménykedtem, hogy nem lesz igazam. A cég anyagi gondokkal küzd, felbontották a munkaszerződésemet. Januárban összesen két órát dolgoztam, nem tudom, mi lesz, hogy lesz. Minden nap nézem az álláshirdetéseket, ami érdekesnek tűnik, oda beküldöm az önéletrajzomat, hátha. Magamba roskadtam.
Picivel több, mint egy hónapja vettük meg a Pöttömkét. Tegnapelőtt tönkrement a vinyója. Tizenkétezer forint egy új. Nem tudom, honnan, nem tudom, miből. Oké, Pasi felajánlotta, hogy kifizeti, és majd visszaadom, de MIKOR? Én nem akarok neki tartozni. Tartozom épp elég embernek. Szégyellem magam. Buta voltam, várhattam volna még, hogy legyen annyi pénzem, hogy ne használt laptopot kelljen venni. Most költhetek egy halom pénzt a Pöttömre.

Padlón vagyok. Megint. Pedig úgy vártam a vizsgaidőszak végét...

Van az a szint, amikor az ember már reménykedni sem mer. Csak álmodozik, de pontosan tudja, hogy amire vágyik, azt soha nem kaphatja meg. Így vagyok ezzel én is.
Szerelmes vagyok. Határtalanul boldognak kellene lennem. De vannak dolgok, amik beárnyékolják a boldogságomat. Mit szépítsem? Szanaszét vagyok adósodva. A lakáshitelt már jó ideje képtelen vagyok fizetni. Végrehajtás alatt van a történet, nem beszélve a közös költségről, ami már szintén hétszámjegyű tartozás.
Huszonnégy éves vagyok. Gondtalanul kellene élnem, buliznom, tervezgetnem, tanulnom, belefeledkeznem a szerelembe. Ehelyett minden nap gyomorgörccsel nyitom ki a postaládát, és azért imádkozom, hogy ne a végrehajtó levele várjon, vagy egy újabb horribilis összegű számla. Mert persze a számlákkal is mindig csúszunk, soha SEMMINK sincs időben fizetve, és vannak, akik úgy élnek itt, mintha nem lenne holnap.
Amikor négy évvel ezelőtt belevágtam az Odúprojektbe (egyébként éppen ma négy éve, hogy beköltöztem), nem gondoltam, hogy ennyire mélyre süllyedek. Semmi mást nem akartam, csak egy lakást, egy biztos pontot az életemben. Valamit, amiről elmondhatom, hogy az enyém. Persze egy kedves nőrokonom már akkor belerondított az örömömbe, mert minden egyes alkalommal, mikor ki merészeltem mondani, hogy az Odú az én lakásom, közölte, hogy nem, a banké. Mert persze hitelből lett véve, mi másból? De akkor még úgy álltak a dolgok, hogy nem jelentett problémát fizetni a törlesztőket.
Már tudom, hogy rossz döntést hoztam, de nem tehetek róla, én TÉNYLEG csak egy fészket akartam, egy helyet, ahol biztonságban érezhetem magam. Kártyavárként omlik össze az életem.

Nagyon szeretnék gyereket. Lehetőleg nem tíz-tizenöt év múlva. Ugyanakkor, mint mindenki más, én is azt szeretném, ha a gyerekem úgy jöhetne a világra, hogy mindent meg tudok neki adni, amire szüksége van.Szeretnék nyugodt életet biztosítani neki, Pasinak és magamnak is. Szeretném, ha nem csak azt látná, hogy halálra hajtom magam azért, hogy a számlákra jusson.
Normális életet szeretnék egy otthonos, szépen felújított lakásban, Pasival. Gyereket, kutyát. Néha elmenni nyaralni. Akkor megvenni valamit, amikor szükségem van rá (most például egy új csizma kellene, mert maholnap itt a tél, a csizmám meg lyukas és levált a talpa), és nem akkor, amikor végre-valahára leértékelik, és azért van rá pénzem, mert nem fizettem be a sárgacsekket.

De mindegy. Ebből a gödörből valószínűleg sosem fogok kimászni, úgyhogy cseszhetem az álmaimat.

Rossz napok

Nem kell megijedni, nem balhézunk Pasival! Csak zavarja, hogy nem tudunk elmenni sehová. Csendben megjegyzem, engem is.
Az van, hogy én lassan két hete vagyok pocsékul kisebb-nagyobb megszakításokkal. Kezdésnek jött egy rosszul időzített és igen hosszú pirosbetűs, aztán négy nap kicsattanó egészséget követően derült égből hidegfront, na azóta nincs egyetlen normálisan használható végtagom se, konkrétan mindkét vállam szét akar szakadni, néha betársul a jobb csuklóm és a bal térdem, és ha ez nem lenne elég, az oldalam is szúr, épp úgy, mint mikor futás közben rosszul veszem a levegőt.
Ma már egészen jól vagyok, a vállam csak hirtelen mozdulatoknál fáj (nem egyfolytában, mint eddig), az oldalam meg már csak akkor szúr, ha tüsszenteni próbálok (napok óta NEM tüsszentek, egyáltalán), vagy ha az ágyban egyik oldalamról a másikra fordulok. Be is terveztünk szerdára egy kis kiruccanást, gondoltuk, hogy miután Pasi végzett a munkahelyén, elmegyünk Parlamentet fotózni, esetleg a Város többi részén is csinálunk pár képet. Tényleg csak azért, hogy  végre CSINÁLJUNK valamit.
Az egész nap el lett cseszve. Először is Pasi reggel rájött, hogy nem egészen úgy van a beosztása, ahogy egyébként, felcserélték a keddet és a szerdát. Jó, hát akkor ma megyünk szerda helyett, jóaz. Aha, persze. Pasi munkahelyén őrültekháza, egész nap semmire sem volt ideje, leszámítva az ebédszünetét ugye, de az JÁR neki. Az tartotta benne a lelket, hogy viszek neki ebédet, meg hogy mikor végez, a Blahán fogom várni. Aha, persze.
Piri mama délután hívott (épp mikor vittem az ebédet Pasinak), hogy mikor érünk haza, mondom nem tudom, mert programunk van. Hát, át kéne ütemezni, mondom jó, megbeszélem a drágámmal, és visszacsörgök. Életem értelme nem örült túlzottan (ne szépítsük, rádobtam egy jókora lapáttal a rosszkedvére), de megbeszéltük, hogy kárpótolom. Valahogy...
Az már csak a hab a tortán, hogy a külső vinyóján lévő összes adat szőrén-szálán eltűnt.