2012. november 24., szombat

Az én uram a legjobb ember...

... mert rendberakta a laptopomat. Vett bele memóriát, kipucolta, újrahúzta, izéminden, szóval egészen tűrhetően működik az Öreglány, csak hát továbbra is szeretném lecserélni, mert
a) nagy
b) nehéz
c) csúf

De Pasi egy isten, egy főnyeremény, egy csoda. Még nem tudom, hogy fogom meghálálni neki mindazt, amit tesz értem.
Mert tényleg BÁRMIT mondok, megcsinálja, megszerzni, utána néz, meglep vele. A múltkor például láttam egy édességet, epres-vaníliás nemmondomkimicsodát (mert az reklám), mondom ez de fini lehet, tök szívesen megkóstolnám, erre este beállított vele, én meg csak pislogtam, süni a kereszteződésben. Múlt hónapban meg ugye eljött velem Glamour-napokra, tegnap a gardróbfrissítéses zsákomat cipelte... Ha kell, órákig masszírozza a lábam, helyrerakja a pocsékul működő térdemet, tűri a hisztimet a PirosBetűs alatt, mellettem van és átölel olyankor is, mikor utálom a világot. Szóval tényleg mindenre hajlandó értem. És még a regénykezdeményemet is el akarja olvasni (én nem akarom, hogy elolvassa)...

2012. november 23., péntek

Karácsonyi kívánságlista

Máshová nem merem kirakni, úgysem valószínű, hogy Pasin kívül bárki a családból megnézi.

- béke (családon belül ofkorsz, világbékét kérni nem merek)
- nyugalom (megvalósíthatatlan, teljes mértékben irreális kívánság)
És akkor most jöjjenek a megvásárolható ajándékok:

- netbook (állati nagy szükségem lenne rá, viszont kicsi a valószínűsége, hogy bárkinek a tisztelt családtagjaim közül lesz pénze akár egy használtra is, szóval szinte kizárt, hogy kapok egyet)
- Fable: Barbárság Tengere (ezt valszeg megkapom Ledérkémtől, mert épp tegnap kérdezte, hogy kell-e könyv)

- egy Snowcake szappan  (esetleg egy Tropical Jungle hajkondicionáló) a LUSH-tól (többmindenre lenne szükségem, de inkább hagyjuk)

Nagyjából ennyi, mert többre úgysincs pénz. Örülnék még persze új pulcsiknak(könyékig érő ujjhosszt preferálom), lehetőleg egyszínűeknek (fekete, kék és sárga kizárva, előbbi azért, mert csak az van, utóbbiakat nem igazán kultiválom, de pl púderszín vagy piros jöhet). Nem kapnék sírógörcsöt egy új szoknyától sem, bár ezen a téren meglehetősen nehéz eltalálni az ízlésemet, szóval vegyük úgy, hogy nem szóltam. Ennyi. Tényleg. Többet nem merek kérni, mert még ebből a listából is ki kell húznom pár tételt...

2012. november 22., csütörtök

Az angolórákról

Most valószínűleg a Kedves Olvasók közül többen röhögőgörcsöt fognak kapni, de sebaj.
Az van, hogy mostmár harmadik hete tanítok. Igen, én. Én, aki azt gondoltam, nem jó ötlet a tanítás, mert kikészülnek a diákok. Hát most tanulnak, de keményen. Angolt, nagyon kezdők, nyelviskolában (és miközben ezt a mondatot írom, sátáni kacajt hallatok). Hetente kétszer másfél órát.
A nagyon kezdő szint az olyan, hogy ott kell kezdeni, hogy I am, meg My name is, mostanra már egészen ügyesen ragozza a négy huszonéves, a harmincas, a tizenhétéves meg a két hatvanas a létigét. Minden órán szódolgozat, kapnak házit is, én meg lelkesen magyarázok, gyakorlunk, néha kések kicsit, de egyébként rettentően élvezem (hogy ők élvezik-e, azt nem tudom, de nem különösebben érdekel majd megkérdezem).

2012. november 9., péntek

Van az a szint, amikor az ember már reménykedni sem mer. Csak álmodozik, de pontosan tudja, hogy amire vágyik, azt soha nem kaphatja meg. Így vagyok ezzel én is.
Szerelmes vagyok. Határtalanul boldognak kellene lennem. De vannak dolgok, amik beárnyékolják a boldogságomat. Mit szépítsem? Szanaszét vagyok adósodva. A lakáshitelt már jó ideje képtelen vagyok fizetni. Végrehajtás alatt van a történet, nem beszélve a közös költségről, ami már szintén hétszámjegyű tartozás.
Huszonnégy éves vagyok. Gondtalanul kellene élnem, buliznom, tervezgetnem, tanulnom, belefeledkeznem a szerelembe. Ehelyett minden nap gyomorgörccsel nyitom ki a postaládát, és azért imádkozom, hogy ne a végrehajtó levele várjon, vagy egy újabb horribilis összegű számla. Mert persze a számlákkal is mindig csúszunk, soha SEMMINK sincs időben fizetve, és vannak, akik úgy élnek itt, mintha nem lenne holnap.
Amikor négy évvel ezelőtt belevágtam az Odúprojektbe (egyébként éppen ma négy éve, hogy beköltöztem), nem gondoltam, hogy ennyire mélyre süllyedek. Semmi mást nem akartam, csak egy lakást, egy biztos pontot az életemben. Valamit, amiről elmondhatom, hogy az enyém. Persze egy kedves nőrokonom már akkor belerondított az örömömbe, mert minden egyes alkalommal, mikor ki merészeltem mondani, hogy az Odú az én lakásom, közölte, hogy nem, a banké. Mert persze hitelből lett véve, mi másból? De akkor még úgy álltak a dolgok, hogy nem jelentett problémát fizetni a törlesztőket.
Már tudom, hogy rossz döntést hoztam, de nem tehetek róla, én TÉNYLEG csak egy fészket akartam, egy helyet, ahol biztonságban érezhetem magam. Kártyavárként omlik össze az életem.

Nagyon szeretnék gyereket. Lehetőleg nem tíz-tizenöt év múlva. Ugyanakkor, mint mindenki más, én is azt szeretném, ha a gyerekem úgy jöhetne a világra, hogy mindent meg tudok neki adni, amire szüksége van.Szeretnék nyugodt életet biztosítani neki, Pasinak és magamnak is. Szeretném, ha nem csak azt látná, hogy halálra hajtom magam azért, hogy a számlákra jusson.
Normális életet szeretnék egy otthonos, szépen felújított lakásban, Pasival. Gyereket, kutyát. Néha elmenni nyaralni. Akkor megvenni valamit, amikor szükségem van rá (most például egy új csizma kellene, mert maholnap itt a tél, a csizmám meg lyukas és levált a talpa), és nem akkor, amikor végre-valahára leértékelik, és azért van rá pénzem, mert nem fizettem be a sárgacsekket.

De mindegy. Ebből a gödörből valószínűleg sosem fogok kimászni, úgyhogy cseszhetem az álmaimat.