2009. június 28., vasárnap

Rest in peace

http://www.youtube.com/watch?v=XAi3VTSdTxU

Nem fogok ömlengeni. Nem fogok közhelyekkel dobálózni. Nem fogom azt mondani, hogy szerettem. Nem mondok semmit sem. De ez az egy dal tőle fontos nekem. Fogadd szeretettel, Kedves Olvasó!

2009. június 27., szombat

És akkor mostan...

Hazamásztam Piri mamámhoz saccperkábé két hétre, de lehet, hogy tovább. Születésemnapját még nem tudom, hol ünneplem, aki esetleg pesti(gondolok itt főleg Naivámra), vagy pest környéki és fel akar köszönteni, esetleg bulizni is akar velem, de legalább is koccintani, az dobjon ide egy kommentet, vagy ha tudja a számomat, sms-ezzen. Egyébként új telefonom van(a számom a régi ofkorsz), n betűs finn, mert nekem csak az a mobiltelefon. Okos is, szép is.
Szóval most nempestilány, nethozzáférés csak Ledér irodájából, úgyhogy majd jelentkezem, ha van valami újság.

2009. június 24., szerda

Majdnem tökéletes...

Volt ma pár intéznivalóm. Bérletet vettem, mert rendes lány vagyok, ehhez be kellett másznom a Blahára. Mivel Kareszék butikja is ott van, gondoltam beviszem pár régebbi, nem mellesleg tökéletes állapotú cuccomat, hátha átveszi. Szóval villamos, Blaha. Azazhogy...Az Orczy térnél felszállt egy afrikai pasas. Ezzel semmi gond, köztudottan nem vagyok rasszista. A történet vicces része ott kezdődik, hogy a négy megálló alatt, amit megtettünk, végig engem fixírozott. Még ezzel sem lett volna baj, ma elég feltűnőre sikeredtem(tölcsérujjú csipkeblúz, selyem mini, magassarkú, ehhez meglehetősen szolid smink). Meg hát lassan megszokom, hogy az emberek néha megnéznek. Nade. Leszálltunk, mert ugye végállomás. Sétálok gyanútlanul, rámköszön. Előadom a butalányt, mint aki nem érti, mivan. Inglisül beszélgettünk, már amennyire a foghegyről odavetett válaszaimat beszélgetésnek lehet nevezni. Kérdezte, találkozhatnánk-e majd egyszer, mondom franctudja, jövő héttől vidéken vagyok. Én nem szoktam így ismerkedni és még csak nem is azzal volt a baj, hogy két perc alatt háromszor közölte velem, hogy "You are beautiful..." mert már ezt is megszokom lassan, egyébként is tegnap vagy ötvenszer hallottam. Nembjutiful csak pretty.
Nem baj. Jól esett. Mosolyogva sétáltam be Kareszhoz.

2009. június 23., kedd

Lecsókolta rólam a rosszkedvet(meg a fél sminkemet). Jót mosolygott a cipőmön és a titkárnős szoknyácskámon.
Cserébe adtam neki cseresznyés csókot. Meg négy(mégiscsak csokis) muffint.
De nem lesz ez tartós, mert ég és föld, tűz és víz vagyunk. Teljesen más világban él és én képtelen lennék az ő világában élni. Az enyémben meg ő lenne képtelen élni. Ez van. Pedig öt éve akarjuk egymást, de valami, valaki mindig közbejön és ez így tarthatatlan. Ezt így nem tudom csinálni, mert vagy itt van és velem van és teljesen az enyém, vagy nincs értelme. Mert csak csalódás van, meg hiány meg hiábavalóság.
Ő volt az első fiú, aki azt mondta nekem, hogy szeret. Minden alkalommal mondja és mindig ugyanaz a vége. Elmegy és hosszú hónapokig nem látom, van, hogy nem is keres. Van, hogy az az érzésem, kihasznál. Van, hogy az az érzésem, hogy már nem őszinte.
És van, hogy az az érzésem, hogy én nem vagyok őszinte, hogy már csak reflexből mondom minden kimondott "szeretlek babám"-ra, hogy én is. Mert van, hogy az az érzésem, hogy nem szeretem.
Számtalan alkalmunk lett volna sokmindenre, de nem tettünk semmit, nem akartuk elsietni. Nem akartuk elrontani, de most úgy tűnik, mégis elrontottuk, épp azzal, hogy nem tettünk semmit.De én már nem is akarom. Nekem ez már nem jó, nekem ez már nem öröm.
Sosemvolt kapcsolatom felett kesergek, de még ez sem igaz, mert nem kesergek, csak őszintén írok róla. Név nélkül, mert ezt így kell. Név nélkül, hogy senki ne ismerjen rá, hogy csak én értsem.
Még csak azt sem mondhatom, hogy fáj. Ha belegondolok, többször próbáltam már végetvetni ennek, de valahogy mindig visszatalált hozzám. Azt mondja, mindenkiben engem keres, mindenkiben engem lát. De amit mond és amit tesz, szöges ellentétei egymásnak és nekem ebből lassanként elegem lesz. Szóval részemről ennyi volt. Kihűlt. Nem fogom keresni többet, bár eddig sem tettem.

Egy kis önfényezés

Az alább olvasható szöveg egy pedagógia kurzusra leadott önreflexió. Már egy ideje tervezem, hogy felrakom. Itt-ott van benne néhány furcsaság, némi önfényezést is felfedezhetsz benne Kedves Olvasó. Azért remélem, tetszeni fog.
Vallomás-önreflexió

Magamról kellene írnom, s ez –töredelmesen bevallom- elég nehéz feladat, hiszen az ember ritkán, vagy talán sosem tudja objektíven szemlélni saját magát. Tulajdonképpen az sem világos, mit is takar az önreflexió kifejezés, hiszen egy apróbb családi zűrzavar miatt sajnos nem vehettem részt azon az órán, ahol ezt megbeszéltük. Mégis megpróbálkozom a megírásával, bár talán a stílusom kissé irodalminak fog tűnni, ezért előre is elnézést kérek. Nevezhetjük szakmai ártalomnak.
Nem készülök pedagógusnak, nem is nagyon hiszem, hogy jó pedagógus lennék, egyáltalán illene-e hozzám ez a szerep. Személyemben talán kicsit szigorú, már-már merev tanár néni jönne szembe a diákokkal az iskola folyosóján. A szabályokhoz(főleg a saját szabályaihoz) ragaszkodó, mégis gyerekcentrikus tanár néni. Mégis felvettem ezt a kurzust, a többi pedagógia-pszichológia kurzussal együtt, pusztán kíváncsiságból. Érdekelt, hogyan is kellene, hogyan lehetne tanítani, még ha elsőre úgy is tűnhet, az égvilágon semmi hasznom nem származik ebből. Később jöttem rá, hogy mégis profitálhatok belőle, többféleképpen is, hiszen egyszer majd, a nagyon távoli jövőben szülő leszek. De nem csupán szülő szeretnék lenni. Íróként is szeretném megállni a helyem, s mint ilyennek, ismernem kell a gyermeket, rajta keresztül magát az embert. Lelkét, személyiségét, ahonnan aztán az ihletet merítem.
Ha már lélekről, személyiségről esik szó, bizony önmagam megismeréséhez is nagy segítséget kaptam, ezt ezúton is szeretném megköszönni. Szembesültem a hibáimmal, azokkal a dolgokkal, melyeket a középiskola alatt elrontottam. Mert hagyták, hogy elrontsam őket, hagyták, hogy ellustuljak és ma már tudom, hogy megpróbáltak eltéríteni a helyes útról, mely céljaim megvalósulásához vezet. Megpróbáltak lebeszélni arról, amit igazán akartam, csak a saját határozottságomnak, elhivatottságomnak köszönhetem, hogy a cél megmaradt. Csak az út módosult kissé. Nehezebb lett, tele buktatókkal, kitérőkkel. Jó és rossz kitérőkkel. Ilyen jó kitérő ez a pedagógia-pszichológia képzés is.
Az első órán kissé furcsán éreztem magam. A bemutatkozásnál mindenki elmondta, hogy tanár szeretne lenni, vagy akár csak kacérkodik a tanári pályával. Kicsit szégyelltem magam, hiszen én csak „hobbiból” csinálom ezt az egészet. Még kényelmetlenebbé vált a helyzet, mikor szóba került a csoportmunka. Bár már volt benne részem, mégis idegenkedtem tőle. Magamat is megleptem azzal, milyen gyorsan barátkoztam meg a helyzettel, főleg azért, mert nekem jutott a jegyző szerepe. Testhez állónak éreztem, kiélhettem a grafomániámat, ugyanakkor megmaradhattam a háttérben. Aztán a második órára felbomlottak az eredeti csoportok, ekkorra azonban(megint csak meglepve magamat) már feloldottam gátlásaimat, hozzá mertem szólni a témákhoz, rájöttem, hogy nem is vagyok én olyan butuska, nem is tudok én erről a dologról olyan keveset, hiszen diák voltam és vagyok. Tanultam és tanulok és egyszer majd tanítani is fogok, pontosabban értéket közvetíteni saját, még meg nem született gyermekem felé. 
(Folyt. köv.)

2009. június 22., hétfő

Apró örömök...

Az első olyan nap az Odúban, amikor nem kell korán kelnem és a Rozál-hurrikán sem ébreszt a motoszkálásával, vagy a csapkodásával(a konyhaszekrényt szokta "finoman" becsukni). Ennek örömére perszehogy esik az eső, pedig arra gondoltam, hogy sétálok egyet, de akkor séta sztornó, marad a sütés, mert hogy már tegnap kitaláltam(Piri mamám mellett heverészve), hogy én ma itt muffint fogok sütni, kivételesen nemcsokisat. Meg mosni is kéne, kaptam pár új rongyot, meg egyébként is teli a szép új szennyestartóm...De akkor már ki is takarítok. Mégiscsak jó valamire az eső :P

2009. június 18., csütörtök

A jó hír

Nem húzom tovább sem az időt, sem az idegeidet, Kedves Olvasó. Átmentem, sőt, nem csak hogy átmentem, de hármast kaptam. Kozma tanár úr tényleg aranyos volt, a vizsga előtt jót beszélgettünk, végigrágtuk az írásbelimet, vizsga után meg azt mondta, ha bármi van, szívesen segít.
Ezennel tehát vége a vizsgaidőszakomnak. Sunshine, nyár, semmi stressz.

Reggel

Első kávé, első cigi(ami csoda, mert nem vagyok bagós), sunshine, jó illat. Kócos haj, fehér hálóing, kék selyemköntös. Akár még szép is lehetne a történet, ha nem lennék feszült. Kettőkor last exam, last chance. Tudom, az írásbeli után ez már "sétagalopp"(csak összehasonlításképp: az írásbelire kb. 700 oldalt kell megtanulni, a szóbelire pont az egytizedét, 70 oldalt). És tudom, hogy Kozma tanár úr egy cukorbogár, a megtestesült jóindulat, de attól félek, hogy amint meglátom, elfelejtem még a nevemet is az izgalomtól.
Egyébként a családom nagyrésze úgy tudja, már rég átmentem középkorból(Piri mamám, Ledér meg Lolkalány tudja csak, hogy mi is van igazából, a portugál srác meg nem számít, mert ő csak csúnya szavakat tud magyarul, az okos csapattársai csak ezt tanították meg neki, úgyhogy ő semmit sem fog elmondani senkinek). De mostmár mindegy, te már úgyis tudod, Kedves Olvasó.
Egyébként az írásbelin óriási szerencsém volt. Előtte egész éjjel azért imádkoztam az Istenekhez, hogy legyen az egyik esszé a Karoling állam(mert két esszéből lehetett választani). Reggel kicsit bepánikoltam, mondtam is Piri mamának(már a terem előtt állva, sorban szívva a cigiket), hogy nem merek bemenni, nemakarok, nem és nem, inkább átjelentkezem másik vizsgára. Aztán a fiúk(akiket nem nevezek meg, mert nem tudom, hozzájárulnának-e) rábeszéltek. Jól tették, nagy hiba lett volna kihagynom. Bementem, leültem, két ismerős tanár fogadott(Molnár tanár úr, hozzá jártam szemináriumra, kettőre is. A másik Nagy Balázs volt, akitől kicsit féltem, de a vizsga alatt többször is odajött nyugtatgatni, meg mondta, hogy mostmár át kéne mennem, iszonyú jófej volt, alig hittem el), de hát engem lassan minden tanár ismer ezen a tanszéken. Tudom, nem dicsőség :P Szóval kiosztották a tesztlapokat. Azonnal az esszétémákat néztem és akkor megláttam. Karoling állam, egyház, kultúra. Annyira megörültem, hogy elbőgtem magam, a tanár urak meg is ijedtek, hogy baj van, mondom csak örülök. Gyors hálaadás, aztán írtam másfél oldalt, amennyire tudtam, kitöltöttem a tesztet is(az öt fogalomból hármat tudtam, a négy évszámból egyet, a két személyből egyet, az öt településből/tájegységből kettőt biztosan jó helyre raktam a térképen, a másik háromra csak tippeltem, annyit tudtam, hogy Kasztília az Spanyolországban van, de hogy a félszigeten belül hol...A két idézet közül egyet tudtam beazonosítani).
Délután visszamentem megnézni az eredményt(át kell menni az írásbelin ahhoz, hogy szóbelizhess). Nem reménykedtem. Aztán megláttam a papírt és görcsbe rándult a gyomrom. Megkerestem a nevem, ill. az EHA kódomat. Mellette volt egy pontszám. Nem egyjegyű. Nem tizenakárhány. Épp annyi, hogy meglegyen a kettes. Nem hittem el. Megnéztem a jegyet is a pontszám mellett. Mégegyszer a nevet, mégegyszer a pontszámot, aztán mégegyszer a jegyet. Sírás, telefon, Piri mama pánikol, hogy baj van, mondom semmi gáz, megvan az írásbeli.
Azóta tanulok, többször röhögőgörcsöt kaptam Kis Pipin neve láttán(Gyűrűk ura hobbitkája jut eszembe róla és nagyon röhögök). 
Nem lesz gond. Átmegyek. Leírtam, ki is mondtam és én hiszek a szavak erejében.

2009. június 17., szerda

Ami széteshet, az most szétesik

Bizony, most épp a fürdőszobai csap, az a rész, ahol át lehet állítani, hogy a zuhanyrózsából jöjjön a víz. Az a kis pöcök most kipottyant(nem először), és nem tudom visszarakni. Fuck. Nincs pénzem új csaptelepre, vagy megcsinálom valahogy, vagy szerelőt hívok, amire megint nincs pénzem ofkorsz, szóval itt a kígyó a farkába harap.
Egyébként jól vagyok, csak nagyon idegesít ez a zuhanydolog. Most hogy fogok holnapra nőt faragni magamból(mert bizony muszáj lesz lábat borotválnom, miniszoknya kell és csiniben kell mennem holnap, utolsó nagy dobás oh yeah)?

2009. június 16., kedd

Pestinyár

Ma volt az első olyan napom, amikor szabadon sétálhattam a városban. Persze továbbra is maradtam a kerületben :) Az egyetemen volt dolgom, aztán benéztem Miklósékhoz, onnan meg elmentem bizonyos diákmunka-közvetítőhöz. Egyik körúttól a másikig gondoltam gyalog teszem meg az utat, így a Múzeum körútról bekanyarodtam a Bródy utcába, szépen végigmentem a Nemzeti Múzeum mellett, egészen a Szentkirályi utcáig, ahol úgy döntöttem, befordulok. Nem akartam a Horánszkyig menni, tavaly ott laktam és lehetőség szerint kerülöm azt az utcát. Meg egyébként sem láttam még közelről a Pajzán Páter Kaotikus Egyveleg(gyengébbek kedvéért: a Pázmány) jogi karát. Én nem is emlékeztem rá, hogy ez a környék ENNYIRE szép. Lehet, hogy csak a fény miatt volt az egész, de hihetetlenül szépnek láttam. A csoda pedig csak azután jött, hogy a Mikszáth térre értem. Hangulatos kis kávézók végig az egész téren, az egyik előtt régi, taposós Singer(és ez most nem reklám, a Singert mindenki ismeri) varrógépek kovácsoltvas aljából csináltak szép, cseresznyefa asztalokat kovácsoltvas lábbal, rajtuk a jól ismert Singer felirattal. Mindenütt emberek, akik mosolyogtak, örültek, mert nyár van és meleg és mert ez egy remek nap. Már az sem számított, hogy a reggelem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, már nem érdekelt az öklömnyi görcs a gyomromban, ami miatt az éjjel aludni sem tudtam. A Krúdy utca ismerős látványa feledtette minden bajomat. Kedvenc ír pubom láttán eszembe jutott az utolsó latin órám az Eötvös koliban, ami után beültem életem első fekete sörére. Drága hely, aranyáron mérik a sört, de kárpótol a hangulat és a pincérek kedvessége.
Szeretem ezt az érzést. Jó itt élni.
(És most, hogy visszagondolok, milyen jó volt sétálgatni, már az sem érdekel, hogy rettenetes brokkolikrémlevest főztem)

2009. június 2., kedd

Madártej és tócsni

Madártej, azaz nálunk (Piri mama után szabadon) "tejesmadár" volt a vasárnapi nyalánkság, kivételesen nem jóanyám csinálta az egészet, én is besegítettem, úgyhogy elregélem Neked, Kedves Olvasó, milyen is a mi madártejünk. Egy liter tejhez négy tojás és négy evőkanál cukor kell, de nálunk kevés egy liter, tehát rögtön tizenkét tojással, három liter tejjel és tizenkét evőkanál cukorral indítottunk. Az egyszerűség kedvéért én az egyliteres verziót mondom el. Tehát a hozzávalók:
egy liter tej(a zsírtartalom jelen esetben tök lényegtelen)
négy tojás
négy evőkanál cukor
kb fél tasak vaníliás pudingpor(a főzős verzió, mi a három literhez használtunk el egy egészet, de ki a franc akar harmadolni?)
egy darab robotgép
egy darab kézi habverő
egy jó nagy fazék
egy darab segítőkész leánygyermek(a legfontosabb hozzávaló, ha nem akarsz rögtön az elején idegbajt kapni attól, hogy míg kevered a tojássárgáját a cukorral, ötször kifut a tej)
két keverőtál
egy darab mélyhűtő
egy darab tűzhely
Hogy is kell ezt?
Fogod a tojásokat és ügyesen szétválasztod őket(nem olyan bénán, mint én, könyékig tojásos voltam a tizenkettedik után). A fehérjét bedobod pár percre a fagyasztóba, majd a sárgáját jól elkevered a cukorral(picit habosra), meg a pudingporral. Felrakod a tejet forrni, közben kiveszed a tojásfehérjét és a robotgéppel, meg némi porcukorral habbá vered. Ha a tej felforrt, szépen belepakolgatod a tojáshabot és megfőzöd benne. Ha ez megvan, a habot szedd ki egy tálba, aztán a még mindig forró tejhez keverd hozzá a cukros-pudingporos tojássárgáját. Adj neki pár percet, közben szólj a családnak/élettársnak/miegyébnek, hogy madártejveszély közeleg, aztán a tojásos-tejes lötyit öntsd rá a tejben főtt habra. Hagyd kihűlni, aztán jó étvágyat!Tócsnit akkor szoktam csinálni, ha van egy kis maradék krumplim meg hagymám(és persze kellően éhes vagyok, de nem vagyok elég fáradt). Jelen esetben két szem gyerekökölnyi krumplim volt(ez nagyon kevés, igazából még tócsninak is), abból már nem lehet se pürét, se semmit csinálni, úgyhogy megpucoltam és lereszeltem. Hozzáütöttem egy egész tojást, beledobtam kb két evőkanál lisztet, ráreszeltem egy kis fej vöröshagyma felét(egy egész sok lett volna még a kis fejből is), belenyomtam egy gerezd fokhagymát, megsóztam, megborsoztam, dobtam bele egy csipetnyit a kékzacskós étel(élet?)ízesítőből, meg ugyanennyi pirospaprikát, aztán az egészet jól összekevertem. Egy serpenyőben felforrósítottam némi olajat(olivát, mert az volt közelebb, de sima étolajban szoktam egyébként kisütni, bár olyankor azért nagyobb mennyiségeket csinálok), aztán egy kanállal belepakolgattam a krumplis masszából egy keveset és lángosszerűre formáztam(na jó, a "pici lepényke" közelebb áll a valósághoz, egyébként ezt krumplilepénynek, vagy krumplibabának is hívják) és kisütöttem. A kész tócsnira sajtot reszeltem és meglocsoltam egy kis tejföllel(fokhagymás olajjal is meg szoktam kenni, de azt most nem volt türelmem csinálni hozzá), aztán jól megettem.