2009. január 22., csütörtök

A "love story", ahogy én élem meg...

Elment és én azóta is érzem magamon az illatát. Nem akarok szerelmes lenni, nem is biztos, hogy alkalmas vagyok én erre. De mégis, valahányszor az ablakban száradó rózsára pillantok, eszembe jut. A csókja íze, az ölelése, hogy reggel együtt ébredtünk és kávét főzött nekem, pedig nem is tudja, hogy szeretem(két kanál tejpor, egy kanál cukor.Esetleg kettő. Ha van bontva tej, akkor sok tejjel szeretem ofkorsz).
Ma ültem a nappaliban, zenét hallgattam és eszembe jutott Lencsés, és hogy milyen átéléssel mondja, hogy "gothic" és hogy mi ketten akkor este és másnap reggel ezen milyen jókat nevettünk. Az egész helyzet annyira hátborzongatóan sorsszerű és vicces egyszerre. Ha akkor, ott mást veszek fel, mást mondok, talán sosem...De, akkor is, biztosan, mert É. szerint látni, érezni, még ha nem is vagyok épp úgy öltözve, mert a helyzet úgy kívánja. Stílus, életforma ez, ami nyomot hagyott rajtam. Belém ivódott, átformált, magáévá tett, magamévá tettem. És úgy tűnik, Neki ez tetszett.
Éjjel hozzábújtam. Határozottan emlékszem egy pillanatra, amikor lecsúszott rólam a paplan. Átölelt, rámterítette a sajátját, mert én nem találtam a padlón. Később persze meglett, de akkor már nem engedett el. Évek óta(!) nem bújtam senkihez alvás közben, már nem is emlékeztem rá, milyen az. Biztonságot nyújt, átmelegít. Azt az érzést kelti, hogy fontos vagy, jelentesz valamit. Létezel. Jó érzés, nem akarom elengedni.
De beleélni sem akarom magam, mert abból megint csalódás lesz és biztos vagyok benne, hogy most nem lesz erőm ahhoz, hogy egyedül másszak ki a gödörből. Egyszer már majdnem ottragadtam...
Szóval csak várok, tőlem szokatlan türelemmel, és igyekszem nem hibázni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése