...

Nem akarok megint szétesni, de már nincs az a ragasztó, drót, habarcs, akármi, ami összetartana. Valaki hozzon egy kiskanalat és szedjen össze, mert egyedül nem megy. Csak az a baj, hogy magamat is nehezen viselem el...
Üvölteni tudnék, de inkább befogom. Sírnék, de mosolyt erőltetek magamra, hogy mások  ne lássák, hogy Ő ne lássa, miként őrlődöm, hogy rágom magam. Van elég baja neki is, hiszen nemrég hullott darabokra az élete. Jó, hogy mellettem van, de félek, hogy látni fogja, ahogy összetörök. Őt féltem, nem magamat, mert nem ránthatom magammal, mert ő nem rántott magával (és nem tudja, mennyire hálás vagyok ezért). Belém kapaszkodik, értem él, de én nem kapaszkodhatok most belé, mert épphogy tartja magát. De ő erős, erősebb, mint én, és akkor is mosolyog, mikor minden ellene van. Azt mondogatja, majd lesz valahogy, várjuk ki, mit hoz a holnap. Én meg csak számolgatom a napokat, feszegetem a saját határaimat, közben tűröm a vélt és valós pofonokat. Tartom magam, hogy ő ne omoljon össze. Igyekszem apróságoknak örülni, de lassan már nem lesz minek, mert napról-napra szürkébbnek látom a világot. Csak akkor telik meg színekkel, ha ő mosolyog.