2015. július 5., vasárnap

Nem várom a jövő keddet

Huszonhét éves leszek. Nem várom. Nem mérföldkő, inkább csak egy újabb pofánröhögés az élettől. Nem változott semmi, nem lettem több, nem jutottam közelebb a céljaim megvalósításához. Nincs állandó, jól fizető állásom, nincs egyetlen félretett pennym, nincs esélyem rá, hogy a közeljövőben visszafizessem azt a pénzt, amivel Pasinak tartozom. Nem emlegeti fel, nem kéri rajtam számon, csak engem zavar a tény, hogy tartozom neki. Sokszáz fonttal. A diákhitelemre inkább nem is térek ki. Valószínűleg sosem fogom tudni visszafizetni. Belefulladok az adósságtengerbe, mert épphogy annyit keresek, amiből többé-kevésbé fenntartom magam.
Azt gondoltam, ha ideköltözöm Angliába, jobban fogok élni. Egyelőre nem élek jobban, csak messzebb kerültem a problémáimtól.
Félek. Nem akarok huszonhét lenni. Legyen a jövő kedd inkább csak egy átlagos hétköznap. Egy teljesen normális keddi nap, kellemes meleggel, vagy egész nap szakadó esővel, nem bánom, csak ne kelljen arra emlékeznem, hogy míg az ismerőseim egy jelentős része előrébb jutott (diploma, eljegyzés, házasság, gyerek, jó állás, mittudomén) addig én egyhelyben toporgok.

2015. április 12., vasárnap

Egy hét otthon

Még a télen lepett meg Pasi egy retúrjeggyel haza. Számolgattam a napokat, tervezgettem, listát írtam (csak a szokásos elmebaj), intéznivalóm is akadt bőven, mert májusban lejár az útlevelem, és bár utazáshoz nem kell, hála az EU-nak, ügyintézéskor szoktak kérni két proof of identity-t, azaz két személyazonosságot igazoló okmányt, esetemben a jogsi kiesik, mert nem vezetek (szeretem embertársaimat annyira, hogy ne akarjak a volán mögé ülni), marad tehát a személyi és az útlevél. Szóval listával, ajándékokkal és némi váltás ruhával felszerelkezve hazarepültem. Természetesen nem volt ez annyira egyszerű, mint ahogy én kigondoltam, de ezt már megszokhattam volna az elmúlt huszonakárhány évben. Szerda délután. Minden simán ment eleinte, időben kiértem a lutoni reptérre, feladtam a csomagot (16.2 kiló, királyság), átestem a biztonsági ellenőrzésen, mondjuk marha hosszú sor volt és le kellett vennem a csizmámat (wtf, mintha ott akarnék bármit is eldugni), aztán ücsörögtem a vámmentes boltoknál, bámultam a kijelzőt, hogy melyik kapuhoz kell menni, hát kapu helyett azt írták ki, hogy késik a WizzAir budapesti gépe, zsír, gyors üzenet Pasinak meg Piri mamának, hogy késni fogok. Húsz perc nem a világ, kibírjuk. Aha. Álltam, vártam, hátha kiírják, mi újság, nagyjából fél óra várakozás után még mindig semmi, közben összeismerkedtem egy anyukával meg a két tizenéves lányával (egész konkrétan arra kaptam fel a fejem, hogy magyarul kezdik el a mondatot és angolul fejezik be, kiderült, hogy a daddy brit, azért csinálják ezt), végül együtt mentünk a 16-os kapuhoz, ahol vártunk. És vártunk. És sorban álltunk. És vártunk. Fél hét után szálltunk fel a gépre, rohamléptekkel mutogatták el a biztonsági útmutatót a stewardessek, aztán azon kaptam magam, hogy emelkedünk. Teljesen sima utunk volt, de az egyórás késést nem tudtuk behozni, szóval kilenc óra helyett este tízkor értem földet Budapesten, ahol Ledérkém és Piri mamám túró rudival várt, aztán Dr Agy hazafuvarozott minket, otthon örömködtem egy kört a kutyákkal, bevágtam egy tál sóskát, aztán lefeküdtem, és bár hulla fáradt voltam, hajnali kettőig járt a pofám Piri mama mellett. Csütörtökre volt tervben az útlevélcsináltatás, hát a terv borult, mert az ocsmányirodában nincs ügyfélfogadás csütörtökön, nem baj, akkor majd húsvét után, jó az. Szóval inkább vettem magamnak ezt-azt, meg Kutyinak csini új nyakörvet, aztán kitaláltam, hogy én jagyuttfagyit akarok enni (szakadó esőben, mert miért ne), elcsattogtam tehát a cukrászdába. Látom, nincs kint a fagyipult, illetve kint van, de fagyi helyett süti van benne. Nincs fagyi, te jó ég! Pont ezt rémálmodtam, már görbült lefelé a szám, aztán gondoltam egy merészet, próba cseresznye alapon megkérdeztem, nincs-e véletlenül fagyijuk. De van, hátul, csak nem rakják ki, ilyen undorító időben csak a hülyék esznek fagyit (haha). Kérdeztem, milyen íz van, csoki, vanília, eper, na itt meg is állítottam a felsorolást, mondom akkor két gömb epret kérek szépen. Elnyalogattam hazáig, aztán gondoltam, nézek buszt magamnak Pestre. Kiderült, hogy elcsesztem egy csomó időt, ráadásul a telefonom sem állt át automatikusan, egy órával több volt, mint amit én néztem, szóval buktam a buszozást. Gyorsan ráírtam Méripoppinszra, akivel terveim voltak aznap estére, hogy a csajos pizsipartit buktuk, mi legyen? Hát akkor reggeli a Mikszáth téren, mondom jó, akkor a hét órás busszal megyek, fél kilencre Újpesten vagyok, onnan pite átmetrózni a Kálvinra.
Péntek reggel hétkor tehát elindultam az én drága Budapestem felé. Fél kilenckor leszálltam, vettem egy huszonnégy órás bérletet, és vigyorogva gondoltam arra, hogy gimiskoromban a havibérlet volt ennyi, meg hogy Londonban ez mire lenne elég (nagyjából semmire). Úgy volt, Méripoppinsz elém jön, de végül a Kálvinon találkoztunk, elcsattogtunk a kedvenc reggelizőhelyére, ahol van laktózmentes latte (laktózérzékenynek lenni szívás), ott ittunk egy-egy lattét, meg barátosném evett tortát, dumáltunk, Glamour-t néztünk, odaadtam az ajándékát, meg Mérnök úrét is, aztán felhívtam Awelámat (a.k.a Bogyóanyu), hogy merre jár és mikor tudnék átmenni, megdumáltuk, hogy egy óra tájban már otthon lesz Tündérbogyóstul. Szóval addig a Csudálatossal elmentünk arc- és kézkrémet vadászni nekem, meg gondoltam, kedvenc új landlordomnak és landladymnek viszek kekszet innen, szóval a kekszvásárlást is megejtettük, beújítottam a krémek mellé egy csomag levendulás fürdősót, két szettet a kedvenc tűfilceimből, meg vettem fini testápolót a Csudálatosnak is, aztán a hónom alá csaptam, elmentünk az Örsre, onnan átvillamosoztunk Aweláékhoz, ahol végre megismerhettem gyönyörűséges Tündérkeresztlányomat, BogyóLenkát, akit közös erővel jól lefárasztottunk. Csatlakozott hozzánk drága volt főnökasszonyom, így már négy felnőtt nő szórakoztatta a pöttömlányt. Ebédeltünk is, én megígértem magamnak, hogy gyrossal ünneplem meg, hogy pesti nőkkel találkozom, így is lett. Öt óra tájban döntöttünk úgy, hogy asztalt bontunk, Méripoppinsszal visszamentem az Örsre, onnan átbuszoztam Viához, akivel nosztalgiázhattam egy kört, sztoriztunk, lótuszlikőrt és citromos sört ittunk, Percy Jacksont néztünk, aztán mint a régi szép időkben, a kanapéján aludtam. Másnap délelőtt Viácska kocsival elvitt az Árpád hídhoz, ahol buszra szálltam és elmentem meglátogatni Pasi családját. Volt szerencsém ott is babázni, mert Pasi tavaly nagybácsi lett, sőt, keresztapának is őt kérték fel. Szeretgettem-dajkáltam a kis legényt, meg jó alaposan megölelgettem Pasi anyukáját, aztán Dr Agy értem jött és hazafuvarozott, persze nem ám akárhogy, Esztergom és Párkány felé mentünk, Letkésnél vissza Magyarországra, szóval e rövidke hét alatt Szlovákiába is kiruccantam, mondjuk ott nagy sokminden nem történt.
Húsvét vasárnap egy kellemes családi ebéd (Apuék, Ledérkémék, Hugikámék, szóval tényleg a "szűk" család) után Piri mamámmal együtt meglátogattam a nagymamám sírját, aztán elmentünk imádott Sanyi bácsimhoz, aki tőle szokatlan módon puszival üdvözölt, kérdezgetett, beszélgettünk, kínáltak sütivel, de degeszre ettem magam még otthon. Innen a másik nagybátyámhoz mentünk, ahol végre láthattam Lolitám kislányát, tündérszép, elképesztően értelmes és érdeklődő baba, nagyon jól elszórakoztunk, imádtam, azóta is üvölt bennem az ősanya, gyereket követelve (három nap babázás után ez nem is csoda). Hétfőn Keresztanyámat is jól megölelgettem, mondjuk erre már csütörtökön is volt alkalmam, de Keresztanyuból sosem elég, meg hát zserbóval várt, és az ő zserbója a legfinomabb a világon. Délután Apuékat látogattuk meg, Sütisütős Édesmostohám egy rakás kajával és sütivel készült, megint sikerült degeszre tömnöm magam, levegőt venni is alig bírtam. Otthon aztán lazultam a kádban, meg Piri mamám felhőcske-dunnája alatt. Kedden aztán csináltattam új útlevelet, ahogy elterveztem, meg elugrottam bankszámladolgokat intézni, aztán meglátogattam Gabiékat, ott Pannát és Bebit ölelgethettem, rajzoltunk, cicáztunk, beszélgettünk, a rajzokat el is tettem emlékbe, elraktároztam az öleléseket és a gyerekkacajt :) Hiányoztak a lurkók, nem győztem rácsodálkozni, hogy Pannám milyen nagylány már, iskolás, mesélt is, hogy milyen sokat tanulnak, én meg meséltem neki arról, hogy itt milyen az iskola. Késő délután sétáltam haza tőlük, ettem, aztán még jól megölelgettem Ledérkémet meg Dádimat, aki bár nagyfiú, még mindig nem ciki neki a lökött nagynénjét ölelgetni. Este még elkortyolgattam egy citromos sört, aztán bebújtam a kádba, onnan meg az ágyba. Hajnali kettőkor keltem, három óra után indultunk Gabival meg Piri mamával Ferihegyre (akkorsemlisztferenc, fullajdonmegPiktor), négy helyett fél ötre értünk oda, nem baj, gyorsan feladtam a csomagot (24.7 kiló, plusz kézipoggyász tele könyvekkel), aztán adtam két csókot Gabinak, Piri mamámat meg jól megölelgettem, és szaladtam becsekkolni, a biztonsági ellenőrzésen megint csizmalevétel volt, de nem is az tartott marha sokáig, hanem a kapunál állt jókora sor, mindegy, végül is időben felugrottam a buszra, ami a géphez vitt, végül hatkor a tervek szerint felszálltunk. Itteni idő szerint fél nyolckor landoltunk Lutonban, innen jó hosszú vonatozást követően ugorhattam végre Pasi nyakába, persze csak azután, hogy Kutyi kiörömködte magát.
Ez tehát hazaruccanásom (marhahosszú) rövid története.

2015. március 31., kedd

A költözésekről, meg minden egyébről, ami az elmúlt hónapokban történt

Úgy szép az élet, ha zajlik, ugye. Élménybeszámolómat rögtön azzal kezdeném, hogy a november-december elég jó volt munkafronton. Azt kell tudni erről, hogy nincs állandó munkám, helyettes tancinéni, illetve néhanapján tanárasszisztens (otthon azt hiszem pedagógiai asszisztensnek hívják) vagyok, van olyan hét, amikor csak két napot dolgozom, van, amikor ötöt, az elég jól fizet, de nincs többezer font megtakarításom (sajnos), egyelőre épphogy fenn tudom magam tartani, lövésem sincs, a nyári szünetben (ami itt szerencsére csak hat hét, nem két és fél hónap) miből fogok megélni, de valahogy majdcsak lesz, a múlt nyarat is túléltem.
Nem csak munkafronton volt jó a múlt év utolsó két hónapja. Pasi hazament látogatóba, Piri mamám meg úgy döntött, addig beköltözik a helyére, szóval bő egy hétig boldogítottuk egymást, kapott egy kis ízelítőt az itteni pörgésből. Megmutattam neki a belvárost, elcipeltem Camden Town-ba, pár nap után már lazán közlekedett egyedül is (zéró angoltudással), állati büszke voltam rá! Most én készülök hazamenni, egy hétig szívhatom a magyar levegőt, meg fogok enni Piri mamánál egy VÖDÖR sóskát, Méripoppinsznál meg denevéres sütit fogok majszolni, Awelám tündérszép kislányát is meglátogatom, Viánál meg szokásomhoz híven couch surfing-elek. Ezek a tervek, de hát Norewa tervez, aztán húzhatja át az egészet a francba...
Most jut eszembe, az első karácsonyunkról sem számoltam be, pedig a körülményekhez képest egészen meghittre sikeredett, csirkét sütöttem krumplival, sárgarépával, bébikukoricával, jó adag fokhagymával, volt pohárkrém, mézeskalács (innen), ajándékok, még karácsonyfa is, jó, az kicsit formabontó módon lett megoldva. Pasi monitorja forgatható konzolon van, szóval kirakott háttérképnek egy álomszép karácsonyfát, elforgatta a monitort, aztán beraktuk alá az ajándékokat. Örültünk egymásnak meg Kutyinak. A szilveszter hasonló hangulatban telt, bögréből pezsgőztünk három lakótársunkkal.
A január mozgalmasabb volt kicsit, mint amire számítottam, azt hittem, olyan lesz, mint a szeptember, ehhez képest volt némi munkám, épp annyi, hogy a lakbért és a tömegközlekedést ki tudtam fizetni, azt gondoltam, jól kezdődik az év, főleg, hogy találtam egy lakáshirdetést. Kicsit elegünk volt már a házból, ahol laktunk. Eleinte nagyon szerettük, csendes környéken volt, nem volt tömegszállás (öt hálószobában velünk együtt hét ember, meg még egy srác a sufniban a kert végében, akkor úgy volt, két-három hétig, legfeljebb egy hónapig lesz ott), aztán fokozatosan lett egyre rosszabb. Először visszajött Magyarországról a főbérlő "társa", ő legalábbis szerette magát így nevezni, máig nem tudjuk, milyen viszonyban voltak ők ketten, nem is érdekel, egy buta, beképzelt majom az illető, büdös és igénytelen, ráadásul annyira pofátlan, hogy képes volt  SÓT (igen, jól olvasod, egyszerű konyhasót) lopni. Tőlünk is, mindenkitől is. Mindent lopott egyébként, de közben reklámozta, hogy milyen jól keres, iPhone-nal rohangált, Calvin Klein gatyákban, meg mittudomén. Zuhanyozni, mosni, tiszta ruhát venni jó esetben hetente szokott volt, de inkább két-háromhetente. Az ágyneműt gyakrabban cserélem, mint ahogy ő tisztálkodik. Mindegy. A sufnilakó fiatalember is szerette kérés nélkül használni a cuccainkat, tönkretette a ruhaszárítónkat, megolvasztotta a műanyag szűrőkanalunkat, illetve letört egy darabkát az egyik késünk pengéjéből (mert kábelt vágni ugye konyhakéssel kell), csak hogy a legjobbakat említsem, meg ő volt az, aki másfél órára bemotyózott a fürdőszobába, kádfürdőzni. Minden nap. Ez is sok volt már, az egyik srácnak elege lett, fogta magát, kiköltözött. Egy pár jött a helyére, Büdöske legjobb haverja, meg a barátnője, meglepő módon aranyosak, tiszták és intelligensek voltak, nem is értem, hogy haverkodhattak egy ilyennel, persze hamar rájöttek ők is, hogy emberünknek milyen remek szokásai vannak. Pár héttel később kiköltözött kedvenc lakótársunk, J, mert megunta azt, hogy a sufniban egyre többen és többen laknak (RontóPalkó mellé beköltözött a füves haverja, meg titokban a testvérkéje, amint a főbérlő megtudta, repültek, RontóPalkó seggét Büdöske mentette meg, kisírta, hogy ő hadd maradjon, majd Büdöske is beköltözött a sufniba). J helyére leköltözött N és É, az ő helyükre beköltözött egy román pár, csendesek és helyesek voltak, bár először kicsit megrémültem, annyi rosszat hallani, látni, olvasni itt a románokról, de szerencsére ők normálisak voltak. Karácsony előtt aztán Büdöskéhez és RontóPalkóhoz csatlakozott ButaPöszke is, emberünk szerintem sosem volt túl eszes, de a füvezés csak rontott az amúgy sem rózsás helyzetén, az IQ-ja nagyjából a lábméretével volt azonos, ez már ugye három ember a kb hat négyzetméteres sufniban (nem viccelek), ehhez még jött két hétre RontóPalkó barátnője, ekkor volt tehát a legdurvább a szitu, tizenhárom ember lakott a házban, erre a sok emberre egy fürdőszoba jutott egyetlenegy wc-vel, ami a fürdőszobában volt, tehát amikor RontóPalkó fürcsikézett, neked meg pisilned kellett, esélytelen voltál... Igen, volt, hogy másfél órát vártam egy k*rva fogmosásra.
A lényeg, hogy ezt a cécót, hogy egy ember kiköltözik, kettő jön a helyére, január végén untuk meg, akkorra már egér is volt a szobánkban, hála azoknak a lakótársaknak, akik szerették fél napokra nyitva felejteni a hátsó ajtót. Találtunk egy hirdetést, Greenwich-ben volt egy lakás, három hálószoba (szobánként hirdették a helyet), fürdő, külön wc, konyha, nappali ugyan nincs, annyi baj legyen, az előző két helyünkön sem volt. Elmentünk, megnéztük. Tetszett, kutyát is engedtek, ugyan felárral, de annyi baj legyen, kinyögjük valahogy. Mi voltunk az elsők, akik igent mondtak egy szobára. Ott helyben kérték készpénzben a foglalót, itt még nem volt gyanús a történet, gondoltuk, ügynökségtől így szokás bérelni. Azt mondta az ügynök, rákövetkező hétfőn mehetünk a kulcsokért, addigra lesz egy új ágy a szobában, meg két ruhásszekrény, ezt rá is írta a papírra, amin a foglaló átvételét rögzítette. Szerepelt rajta adminisztrációs díj, de az összeg helyét üresen hagyta, utólag írt be valami kétszázvalahány fontot, amit le akart még rólunk gombolni, itt már kezdett furcsa lenni a dolog, Pasi mondta is nekik, hogy megérdeklődi egy ügyvédtől, lehet-e ezt így, hogy utólag írja be az összeget és eleve nem is tájékoztat arról, hogy van x összeg adminisztrációs díj, na rögtön azt mondták, hogy akkor 40% kedvezmény jár a kolléga ballépése miatt. Innentől kezdve folyamatos "ballépések" következtek a James (igen, ki merem írni a nevét, mert úgysem ez a valódi neve) részéről, kezdve azzal, hogy Pasi hétfőn már a buszon ült és ment volna Greenwich-be a kulcsokért, amikor kiderült, hogy aznap nem kapunk kulcsokat. Kedd lett belőle, de az is úgy, hogy majdnem két órát csúszott emberünk. Az ágy addigra eltűnt, szekrények sehol, de James váltig állította, hogy lesz bútor másnapra. Én azt mondogattam, semmi gond, kicsit döcögősen indul a történet, de jó lesz ez. Péntek délelőtt költöztünk be, ágy sehol, szekrények sehol, az egész szobában volt egy darab komód. Míg én nekiálltam végigtörölni fertőtlenítős kendővel az összes felületet a szobában, Pasi nekiállt telefonon zaklatni az ügynökséget, hogy ugyan hozzák már legyenek kedvesek a beígért bútorokat. Közben gondoltam, berakok egy mosást, hát kiderült, hogy a mosógép nem működik. Moshattam kézzel a pokrócainkat, a szomszédot kértük meg, hogy dobja be a mosógépébe, hogy legalább tisztességesen ki legyen centrifugázva, mert kézzel normálisan kicsavarni két pokrócot elég nagy meló. Kipakolni nem tudtunk, nem volt hová, én csak ültem a szoba közepén és sírtam, este fél kilencre lett ágy, szekrények még mindig sehol. Akkor kezdhettük el összeszerelni Pasi íróasztalát, félig-meddig kipakoltunk, a ruháink nagyrésze maradt zsákokban. Este tizenegy után eldőltünk, épphogy leért a fejem a párnára (Pasi már indult, hogy lekapcsolja a lámpát), hallottuk, hogy kattan a zár, gondoltuk, oké, hazajött a lakótárs, majd reggel köszönünk neki, erre kopog az ajtónkon. Beengedtük, ő meg kb azt sem tudta, mi folyik ott, neki nem szóltak, hogy bárki is kivette ezt a szobát. Beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy már pár napja ott lakik, csak a baj van a lakással, semmi sem működik normálisan (tűzhely, mosógép, hűtő mögötti konnektor), nincs internet, pedig szerdára ígérték, hogy bekötik (nekünk rákövetkező hétfőt mondtak), meg az egész szerződés úgy, ahogy van, egy csapda, na én itt megint bőgtem, fél évre írtunk alá velük szerződést. A srác egyébként rendesnek tűnt, elmesélte, hogy az előző lakótársa elmebeteg volt (ténylegesen, nem költői túlzással élve), szóval kb menekülnie kellett. Beszélgetés közben előkerült némi pálinka, hajnalig iszogattunk és dumáltunk. Másnap tovább zaklattuk az úgynevezett ügynökséget, ígértek fűt-fát-virágot, ebből összvissz az internetet sikerült akkorra bekötni, amikorra ígérték, szekrényünk nem lett, a falra szerelt polcról lógtak a ruháink vállfákon, így éltünk két hónapig. A hűtő mögötti konnektor megszereléséhez kiküldtek egy embert, akiről kb öt perc után derült ki, hogy nem villanyszerelő, megkérdezte, van-e szigetelőszalagunk, azzal körbetekeri, aztán kész, mondtuk neki, hogy az úgy továbbra is életveszélyes, erre bevallotta, hogy hát ő igazából asztalos. További telefonálgatás, veszekedés következett, kiküldtek egy másik szerelőt, megcsinálta a konnektort, meg kiderült, hogy a mosógépnek nincs baja, csak vissza kell kapcsolni a biztosítékot, akkor kap áramot, ezt meg is tettük, fél óra múlva már pörgött a mosásunk (előtte meg kivágtunk az ablakon húsz fontot a mosodára, buszozni kellett, mert nem volt sétatávolságra egy sem, ráadásul marha drága volt). Ekkorra már elegünk lett, közöltük, hogy lelakjuk a kauciót meg az előre kifizetett hónapunkat, aztán bye-bye, április legelején lépünk.
Az egész történetet végigkövette Dé barátunk, akinek a testvére abban a szerencsés helyzetben van, hogy öt év itt tartózkodás után sikerült vennie egy házat. Nekik épp volt egy üres szobájuk, felajánlották, hogy béreljük ki, nekik szükségük van némi pluszbevételre, nekünk meg egy normális helyre, ahol szívesen látják a négylábút is. Jártunk már a házban, tetszett is, én el is kereszteltem Álomháznak.
Szombat óta itt élünk. A szoba frissen van tapétázva (mi választhattuk a tapétát, együtt vettünk polcokat, mindenről kikérték a véleményünket). Imádom. Mást nem is tudok róla mondani, nem találom a szavakat. Elkiabálni meg nem merek semmit. Maradjon ez ilyen jó!

2015. január 2., péntek

Nem tűntem el

Élek.
Egyelőre ennyit mondhatok, meg annyit, hogy gazdagodtam pár jó élménnyel. Ezekből töltekezem, építgetem fel újra önmagam.
Új év, új lehetőségek. Azon dolgozom, hogy a rövidtávú céljaimat elérjem idén. Aztán majd kitűzök újakat, így lassan, de biztosan haladok. A hosszú távú terveken, célokon nem görcsölök. Minek? Először szeretnék helyrejönni anyagilag, testileg-lelkileg. Aztán lehet menni előre.
Egyszer majd lesz Odúprojekt 2.0. Egyszer majd Pasiból Férj lesz, ha ő is úgy akarja. Egyszer majd lesz gyerekünk is. De már nem aggódom azon, hogy harmincéves korom előtt legyen mindez. Ha úgy lesz, örülni fogok. Ha nem, akkor is. Csak legyen meg mindez. Mindegy, mikor.
Meglátom, lesz-e miről írnom. Egyelőre nem akarok. Csak gondoltam, illene jeleznem, hogy megvagyok még.

2014. október 17., péntek

...

álmodozom egy olyan életről, ami sosem lesz az enyém
egy házról, aminek az árából otthon négyet vehetnék
de első körben inkább csak egy olyan albérletről, ahol nem tíz emberrel kell osztoznom egy fürdőszobán
ahol nem kell dugdosnom a holmimat


mindezt úgy, hogy van tíz font a pénztárcámban. arra sincs pénzem, hogy hazamenjek. elsüllyedek szégyenemben.


a napló fedele bezárul. majd újra kinyitom, ha nem csak szégyenteljes dolgokról fogok tudni írni.

egy csődtömeg vagyok. egy semmi. egy nagy nulla.