Csendes,esőillatú reggelre ébredtem.A felhők közt átszökő néhány napsugár cirógatta a takaró alól kilógó csupasz vállamat.Az édes álom mosolyt varázsolt arcomra.Csörgött a telefon,az ébresztő jelzett.Felkelek és megyek a bakancsért.Így terveztem.Reggeli után köntösben és hálóingben battyogtam vissza.Aztán jött anya,behúzott a fürdőszobába.Tudtam,hogy valami fontosat akar mondani,hisz a fontos dolgokat mindig itt beszéljük meg.De a tekintetén láttam,hogy valami nem stimmel.Azt hittem megint akaratlanul csináltam valami baromságot,mert az este kicsit sokat ittam.Ki akartam kapcsolni,mert már a ballagásom óta szomorúság és keserűség lógott a levegőben,ami valahogy elrontott minden itthon töltött napot.
Anya átölelt és a fülembe súgta a létező legrosszabbat.Iszonyatos érzés,pedig már előre tudtuk,hogy így lesz.Mégis kitört belőlem a sírás.A lenyelt könnyektől fuldokolva,körmeimet anya vállába vájva nyüszítettem érthetetlenül.Elfogott valami gyomorforgató és torokszorító,mint akkor,nem is olyan régen,mikor a mama ment el.Mintha kígyó tekergőzne a beleim helyén,vagy mintha a torkomon akadt volna a tegnapi szilvás gombóc.
Később jött a húgom is sírva,mert hallotta,ahogy apa anyával beszél.Nem lett volna szabad tudnia Róla,de én meséltem neki,hogy ki Ő és milyen,és hogy Őt nagyon kell szeretni.Ő is szeretett,szeret minket.Holnap lesz a húgom,a Zazi(így neveztem el nemrég,mert az olyan jól áll neki,meg aranyosabb,mintha leszandráznám)elsőáldozó kicsiny menyasszony és én olyan büszke vagyok rá,de közben ha egy pillanatra is elmerengek,vagy lehunyom a szemem,látom,ahogy a Másik törékeny vállát cirókálja a halál,úgy,ahogy az én vállamat cirókálta ma reggel az a kóbor napsugár.Aztán karjába veszi szeráfi testét,mintha fehér ruhás világszép menyasszonyt szöktetne a lagziból.Két kicsi,törékeny angyalka,az egyik itt velünk,a Másik már odaát...Gyönyörű,fehér szárnyakat kapott,s kíváncsian csillogó,csokoládébarna szeme a felhők közül kémleli már csodálkozva a mi gonosz,torz világunkat.
Anya átölelt és a fülembe súgta a létező legrosszabbat.Iszonyatos érzés,pedig már előre tudtuk,hogy így lesz.Mégis kitört belőlem a sírás.A lenyelt könnyektől fuldokolva,körmeimet anya vállába vájva nyüszítettem érthetetlenül.Elfogott valami gyomorforgató és torokszorító,mint akkor,nem is olyan régen,mikor a mama ment el.Mintha kígyó tekergőzne a beleim helyén,vagy mintha a torkomon akadt volna a tegnapi szilvás gombóc.
Később jött a húgom is sírva,mert hallotta,ahogy apa anyával beszél.Nem lett volna szabad tudnia Róla,de én meséltem neki,hogy ki Ő és milyen,és hogy Őt nagyon kell szeretni.Ő is szeretett,szeret minket.Holnap lesz a húgom,a Zazi(így neveztem el nemrég,mert az olyan jól áll neki,meg aranyosabb,mintha leszandráznám)elsőáldozó kicsiny menyasszony és én olyan büszke vagyok rá,de közben ha egy pillanatra is elmerengek,vagy lehunyom a szemem,látom,ahogy a Másik törékeny vállát cirókálja a halál,úgy,ahogy az én vállamat cirókálta ma reggel az a kóbor napsugár.Aztán karjába veszi szeráfi testét,mintha fehér ruhás világszép menyasszonyt szöktetne a lagziból.Két kicsi,törékeny angyalka,az egyik itt velünk,a Másik már odaát...Gyönyörű,fehér szárnyakat kapott,s kíváncsian csillogó,csokoládébarna szeme a felhők közül kémleli már csodálkozva a mi gonosz,torz világunkat.
Ez nem mese,nem kitalált történet.Nagyon szeretném,ha így lenne,de sajnos ez a rideg,kegyetlen valóság.Valaki úgy döntött,Neki most mennie kell...Az Istenek vigyázzanak rá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése