elmebaj

Most olyan érvagdosós hangulatom van.Félre ne értsetek,nem fogom kinyírni magam.Túl sokminden áll mögöttem(és előttem)ahhoz,hogy most feladjam.Gyávaság lenne,s nekem nem szokásom megfutamodni.De akkoris olyan fos a kedvem.Rég éreztem magam ilyen pocsékul.
Orsi is kikészült,én meg valahányszor meglátom,vagy végighallgatom,visszagondolok Kristófra.Folyton azt mondogatom,hogy már nem fáj.De igen,fáj,csak eddig magamnak se vallottam volna be.Nem az a gond,hogy még mindig szeretem,hanem hogy iszonyú nagy pofont kaptam tőle.És még ki se hevertem,jött a következő.Köszönjük meg szépen az Oroszlánnak.De talán most van remény.Remélem,szeretnek még az Égiek...
Ittvan az ölemben Artemis,és valahányszor belenézek a szemébe,Lilit látom és összeszorul a torkom.Mindig olyan kis féltékeny volt,nem tűrné meg ezt a vakarcsot.Olyan sokban hasonlítanak,de mégis annyira különböznek és ez fáj.Mert pont úgy szuszog,mint Lili,ugyanazt a papucsot(a másik felét)tépi darabokra,ugyanazokat a dolgokat szereti,de ő mégsem Lili.Ez persze nem azt jelenti,hogy nem szeretem,csak nem úgy mint Lilit.Nem kevésbé,csak máshogy.Lili maga volt a csoda,Artemis meg egy kis bohóc,aki színt visz az egyébként rendszertelen és egyre szürkülő hétköznapjaimba.Könnyebb lenne,ha Lili meghalt volna,akkor nem reménykednék...Mert hiába másik kutya,nem adtam fel és nem is fogom.
Nagyon szeretem ezt a kis bohócot...Remélem ő nem hagy itt...
Tudjátok,rettegek attól,hogy magamra maradok.