2007. június 28., csütörtök

Fáradt vagyok.Nem fizikailag,úgy általában véve.Ez most nem hiszti,én is szeretném,ha csak erről lenne szó.Egyszerűen nem találom magam.Most olvastam Molly blogját és annyira ismerős,amit ott leírt,hogy félelmetes.Beleremegtem és rájöttem,hogy még mindig ugyanazt a lelket mardosó hiányt érzem,akárhogy is próbálom betölteni az űrt...Sírtam miatta.Nekem úgyse jönnek össze a pasiügyek,akkor legalább annak örülhetnék,hogy ő boldog.Vagy nem tudom,lehet annak se tudnék felhőtlenül örülni...
Egy éve,hogy "hivatalosan" egyedül vagyok.Akkor rúgtam ki Kristófot és azóta is azt vágja a fejemhez,hogy "esélyt sem adtál,hogy jóvátegyem" és igaza van,bár azt hiszem nem lett volna sok értelme.Azért elég rossz belegondolni,hogy ha nem úgy történnek a dolgok,talán már a felesége lennék.Unatkozó,boldogtalan feleség.Nem akarok boldogtalan lenni,de hiába próbálkozom,mindig visszasüppedek a búskomorságba.Persze olykor eljátszom,hogy minden rendben,de ez csak ideig-óráig tart. Semmi sem jön össze,Lajos sem,mert nem vagyok őszinte és így az sem tiszta,amit iránta érzek.Az egész egy általam kreált rózsaszín álom leheletfinom vattacukorból,szappanbuborékokkal.És én félek,hogy egyszercsak felébredek és minden szertefoszlik,és akkor marad a csalódottság,meg a végtelennek tetsző feketeség,a nagy lyuk a lelkemben.
Sírni akarok,egyedül akarok lenni,de nem lehet.Dolgozom,meg kell felelnem a mások elvárásainak.Ha már a sajátjaimnak úgysem tudok... 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése