Hogy is volt ez?

Mesélek egy kicsit a szakításról. Csak hogy ne aggódj, Kedves Olvasó.
Tudtam, hogy nem fog működni. Talán mert alkalmatlan vagyok rá, talán mert nem volt időnk egymásra, talán mert távkapcsolat volt. Kapcsolatnak is csak kis jóindulattal lehet nevezni, nem történt semmi. Csak ott volt az érzés. Egy idő után meg már az sem. Egyszerűen eltűnt, gyakorlatilag egyik napról a másikra. Ő is tudta, én is tudtam, hogy így nincs értelme. De ő nem tudta, hogy én tudom, én nem tudtam, hogy ő tudja. Ha nem kerestem, ő sem keresett. Aztán egyik este mondta, hogy beszélnünk kellene, mondom szerintem is. Csütörtök este találkoztunk az egyetemi jegyzetbolt előtt. Félrehúzódtunk, olyan volt az arca, mintha valami rémeset akarna tenni, mire megkérdeztem, hogy halálos ítéletet készül közölni, vagy csak szakítani akar? Meglepődött. "Honnan tudod?" Akkor elmondtam, hogy már egy ideje éreztem, hogy ez nem megy. Megegyeztünk, hogy nincs harag, elmondta, hogy attól félt, összetöri a szívemet. Ez csak azért vicces, mert én is attól féltem, hogy összetöröm a szívét. Végül persze senki sem tört össze semmit, illetve de, némi forralt bor után magamat sikerült, de nem vészes és nem is tartozik a tárgyhoz. Szóval élek, megvagyok, nem omlottam össze. Nem fáj.
Megint jöhet a szinglipuffogás meg a rosszalkodás, aztán meg lesz, ami lesz.