Kavarog

Meglehetősen sokminden. Először is a gyomrom, ha tovább mész majd, Kedves Olvasó, megérted, miért. Másodszor is néhány száz gondolat a fejemben. Harmadszor is ezer és ezer kérdés, megannyi miért, amikre nincs válasz, vagy legalábbis nem találtam még meg. Előre szólok, lesz pár csúnya szó is a bejegyzésben, szóval ezt a fiatalkorú(netán kiskorú) olvasók lesznek kedvesek NEM elolvasni. Köszönöm.
Van ugyebár nekem egy szépséges lakásom, ami miatt meglehetősen sokan irigyek rám. Okuk akad is, meg nem is, mint a mesében. Az én Odúm szép is, nagy is, de bizony ára van. Egyrészt ugye rohadt sokat tűrök miatta(többek közt az irigy emberek irigy és bántó megjegyzéseit). Másrészt a pénzt bizony, bármily' meglepő, nem fáról szedem, Piri mama se onnan szedi. Hitel van. A hitel lemondásokkal jár. Rengeteg lemondással és itt nem csak a luxusdolgokról van szó, bár úgy hiszem, luxusban sosem éltem. Le kell mondanom miatta nem egy olyan dologról, amit fontosnak tartok, úgymint: egyedüllét, szabadidő, viszonylagos és egyre inkább valódi függetlenség, mind anyagi, mind egyéb értelemben. Aki ezt nem képes megérteni, arra nekem nincs szükségem. Arra pláne nincs szükségem, aki üres ígéreteket puffogtat.
Szeretek itt élni, úgy szeretem az egészet, ahogy van, a zsebkendőnyi, spájzból lett konyhával, a hatalmas belmagassággal, a cserépkályhával, a régi konyhából lett szobával, a bézs nappalival és a fehér hálószobával, ahol szép álmok jönnek minden este és ahol senki sem látja, ha sírok. Már akkor teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem, mikor még egy koszfészek volt, megláttam benne a szépséget, amit nem mindenki látott elsőre. Láttam magam előtt, hogy milyen lesz egy festés után a(z akkor még meg sem lévő) saját bútoraimmal. Akartam, és tudtam, hogy lesznek nehézségek. Néha ki is borulok miattuk, néha félek, de a hitemet sosem veszítem el. Megoldás mindig van.
De az irigyekkel nem számoltam. A hátam mögött összesúgókra nem lehet felkészülni és miattuk minden alkalommal iszonyatosan kiborulok. Akik az arcomba mosolyognak és kénytelen-kelletlen visszamosolygok.
Nagy szükségem lenne egy társra. Valakire, aki megért, szeret, mellettem áll. Egyáltalán, nekem csak olyan emberekre van szükségem, akik szeretnek és nem olyanokra, akik b*szogatnak(a szó szoros és átvitt értelmében, mindkettőből jut). Nem kell okoskodás, nem kell nyavalygás, nem kell helyettem döntés, vagy olyan döntés rámhárítása, ami nem az enyém. Nem kellenek üres ígéretek, bár ami azt illeti, olyan szegény még én se voltam soha, hogy ígérni ne tudtam volna.
De másban elültetni a remény csíráját, aztán rögvest letörni, na az bűn. Legalább akkora, mint az árulás, ha ugyan ez nem minősül annak. Az árulást bizony még Dante is a legsúlyosabb bűnnek tartja és én egyet kell, hogy értsek vele.
Én TÉNYLEG csak annyit szeretnék, hogy szeressenek. Túl sokat kérek? Mondd meg, Kedves Olvasó, ha így van. A lehetőség adott, kommentelni továbbra is szabad.