Valami sokkal szebbet, vidámabbat akartam írni hatszázadiknak, ehelyett most az apámról írok. Az apámról, aki nemes egyszerűséggel levegőnek (vagyis inkább pénzes zacsinak) néz. Mert ugye ÉN küldjem el neki a diákhitel ehavi részletét. ÉN mondjak le szórakozásról, mobiltelefonról, ételről-italról, villanyról, vízről, gázról, tévéről, internetről, vezetékes telefonról, LAKÁSRÓL. Csak hogy neki legyen.
Nem fordítva kellene ennek működnie? Én vagyok tán a szülő és ő a gyerek?
Apa egyáltalán az ilyen?
Én vagyok a hülye, hogy ezek után még azt várom, hátha felhív, hogy legalább MEGKÖSZÖNJE. Vagy legalább megkérdezze, hogy vagyok. De a nyakamat rá, hogy az sem érdekelné, ha meghalnék.
"...and there's a million voices"
(Youssou N'Dour&Neneh Cherry: 7 seconds)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése