Üzenet a karanténból

Az egész világ megbolondult. Az élet megállt. Az ész is.
Fel nem foghatom, miért kell denevért enni. Félig nyersen. Vagy egyáltalán.
Hallottam én már mindent, hogy ez isten büntetése (szándékosan kisbetűvel, mert büntetőistenben nem hiszek) meg hogy a világnak meg kell tisztulnia. Az biztos, hogy amit eddig megszoktunk, annak vége. Ez már a normális kerékvágásba visszaállni nem fog. Az emberek nem tartják be a korlátozásokat, erőszakosan ragaszkodnak a rokonlátogatáshoz, a bulizáshoz. Én meg itthon ülök, itthonról dolgozom, lemondok k*rva sok mindenről azért, hogy minél hamarabb vége legyen a kib**zott rémálomnak.
A tanárképzésem záróvizsgája határozatlan időre halasztva. Négy nappal a tervezett időpont előtt zárták be az iskolákat. Az esküvőnk egyelőre meg lesz tartva, bár elég valószínű, hogy csak mi leszünk ott két tanúval. Eredetileg is szűk körben akartuk.
Hiányzik a munkám, hiányoznak a gyerekek, még azok is, akik egyébként az agyamra mennek a folyamatos nyafogással vagy a hisztirohamaikkal. De most azt sem tudjuk, idén kinyitnak-e az iskolák. Lesz olyan, akit valószínűleg már nem fogok látni többet, mert az utolsó tanévét tölti nálunk.
Nem vettem komolyan a vírust nagyon sokáig. Kinevettem azt, aki tíz csomag vécépapírt vett meg ugyanannyi tésztát. Furcsán néztem arra, aki maszkot vett fel. Most betartom a játékszabályokat, mert tényleg szeretném, hogy belátható időn belül lecsengjen az egész.