2020. október 21., szerda

Ez is érik egy ideje...

 Hirtelen nem is tudom hol kezdjem. Talán ott kellene, hogy bő három héttel az előző bejegyzésem után a Sarj, aki immár harmincadik hete átvette az irányítást a testem (és az életem) felett, két csíkot rajzolt a terhességi tesztre. Mindig is büszke voltam arra, hogy őszintén írok ezen a blogon az érzéseimről és az élményeimről, úgyhogy szépen kérlek, Kedves Olvasó, ne ítélkezz, amikor azt mondom, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. Sírtam, nem hittem el, hogy valóban terhes vagyok. Férj ott ült mellettem, ahogy tartottam a tesztet a kezemben és várta velem az eredményt. Kettőnk közül -természetesen- ő volt higgadt és racionális és azonnal láttam, hogy nagyon-nagyon örül. Én jó darabig nem tudtam felhőtlenül örülni. Május elejére sikerült leszervezni egy ultrahangot, ekkor a hatodik hétben jártam, itt dokibá is megerősítette, amit két teszt után szinte biztosra vettünk. Egy élő embrió. Instant szerelem, mindkettőnk részéről. A tizedik héten derült ki, hogy Sarj mellett egy miómát is sikerült növesztenem, szóval az ultrahang utáni naptól vegán lettem (erről külön bejegyzést tudnék írni, röviden annak, aki nem érti az összefüggést, a hús és a tejtermékek elég sok hormont tartalmaznak, a mióma meg azokat szereti, nő tőlük, mint a gomba). Néha csalok, hetente egyszer engedélyezek magamnak egy pici húst vagy sajtot, esetleg tojást. Sarj köszöni szépen, remekül van, egy hete láttuk megint, integetett is. Jó arc, csak mostanában nem hagy aludni. 
Az esküvőnk júliusban majdnem úgy zajlott, ahogy elképzeltük, meghitt volt és szép, némi humorral fűszerezve. Sajnos nem mindenki lehetett ott, ettől függetlenül életre szóló élmény volt. Nagyon-nagyon boldogok vagyunk azóta is és őszintén szólva mindketten sokkal nyugodtabbak.
Augusztus végén, nem sokkal az újabb határzár előtt sikerült visszajönnünk Londonba, ekkor huszonkét hetes terhes voltam. Rögtön elkezdtem időpontokat foglalni a kórházba, háziorvoshoz, hát mit mondjak, az itteni terhesgondozás teljesen más. Erre rátesz egy lapáttal, hogy alapból fehérköpeny-fóbiám van, tehát alapból nehezebb pozitív fényben látni az egészet. Maradjunk annyiban, hogy egy nagyon durva pánikroham kellett ahhoz, hogy végre figyeljenek arra, amit mondok és hogy ne rángassanak vissza heti szinten újabb (teljesen felesleges) időpontra. Ne ijedj meg, Kedves Olvasó, a miómá(ka)t leszámítva tankönyvbe illő értékeim vannak, Sarj egy egészen picit nagyobb, mint kellene, de azt mondták, ez előfordul (nem, nem vagyok cukros, csináltak terhelésest). Férj erre csak annyit mondott, persze, hogy nagyobb, anyagból van, ő csinálta. Továbbra is rettentő büszke. Boldogság van. 
Szeptemberben visszamentem dolgozni, múlt hétfőig engedtek bejárni. Nem azért, mert nehezen viselem a terhességet (bár egyre kevesebb az energiám, nagyon hamar elfáradok, ebben valószínűleg közrejátszik, hogy a Sarj esténként nagyjából Sziget-fesztivál szintjén bulizik a hasamban), hanem mert a világjárvány miatt külön szabályozás van a kismamákra, a huszonnyolcadik hét után otthon kell maradni, nyilván esetemben tudták biztosítani a feltételeket, hogy tovább taníthassak. Itthonról dolgozom, kb olyan, mintha szobafogságban lennék, nem baj, téli szünetig kibírom, főleg úgy, hogy közben lesz egy őszi is a jövő héten. De legalább nem kell korán kelnem... :)

1 megjegyzés: