Úgy szép az élet, ha zajlik, ugye. Élménybeszámolómat rögtön azzal kezdeném, hogy a november-december elég jó volt munkafronton. Azt kell tudni erről, hogy nincs állandó munkám, helyettes tancinéni, illetve néhanapján tanárasszisztens (otthon azt hiszem pedagógiai asszisztensnek hívják) vagyok, van olyan hét, amikor csak két napot dolgozom, van, amikor ötöt, az elég jól fizet, de nincs többezer font megtakarításom (sajnos), egyelőre épphogy fenn tudom magam tartani, lövésem sincs, a nyári szünetben (ami itt szerencsére csak hat hét, nem két és fél hónap) miből fogok megélni, de valahogy majdcsak lesz, a múlt nyarat is túléltem.
Nem csak munkafronton volt jó a múlt év utolsó két hónapja. Pasi hazament látogatóba, Piri mamám meg úgy döntött, addig beköltözik a helyére, szóval bő egy hétig boldogítottuk egymást, kapott egy kis ízelítőt az itteni pörgésből. Megmutattam neki a belvárost, elcipeltem Camden Town-ba, pár nap után már lazán közlekedett egyedül is (zéró angoltudással), állati büszke voltam rá! Most én készülök hazamenni, egy hétig szívhatom a magyar levegőt, meg fogok enni Piri mamánál egy VÖDÖR sóskát, Méripoppinsznál meg denevéres sütit fogok majszolni, Awelám tündérszép kislányát is meglátogatom, Viánál meg szokásomhoz híven couch surfing-elek. Ezek a tervek, de hát Norewa tervez, aztán húzhatja át az egészet a francba...
Most jut eszembe, az első karácsonyunkról sem számoltam be, pedig a körülményekhez képest egészen meghittre sikeredett, csirkét sütöttem krumplival, sárgarépával, bébikukoricával, jó adag fokhagymával, volt pohárkrém, mézeskalács (innen), ajándékok, még karácsonyfa is, jó, az kicsit formabontó módon lett megoldva. Pasi monitorja forgatható konzolon van, szóval kirakott háttérképnek egy álomszép karácsonyfát, elforgatta a monitort, aztán beraktuk alá az ajándékokat. Örültünk egymásnak meg Kutyinak. A szilveszter hasonló hangulatban telt, bögréből pezsgőztünk három lakótársunkkal.
A január mozgalmasabb volt kicsit, mint amire számítottam, azt hittem, olyan lesz, mint a szeptember, ehhez képest volt némi munkám, épp annyi, hogy a lakbért és a tömegközlekedést ki tudtam fizetni, azt gondoltam, jól kezdődik az év, főleg, hogy találtam egy lakáshirdetést. Kicsit elegünk volt már a házból, ahol laktunk. Eleinte nagyon szerettük, csendes környéken volt, nem volt tömegszállás (öt hálószobában velünk együtt hét ember, meg még egy srác a sufniban a kert végében, akkor úgy volt, két-három hétig, legfeljebb egy hónapig lesz ott), aztán fokozatosan lett egyre rosszabb. Először visszajött Magyarországról a főbérlő "társa", ő legalábbis szerette magát így nevezni, máig nem tudjuk, milyen viszonyban voltak ők ketten, nem is érdekel, egy buta, beképzelt majom az illető, büdös és igénytelen, ráadásul annyira pofátlan, hogy képes volt SÓT (igen, jól olvasod, egyszerű konyhasót) lopni. Tőlünk is, mindenkitől is. Mindent lopott egyébként, de közben reklámozta, hogy milyen jól keres, iPhone-nal rohangált, Calvin Klein gatyákban, meg mittudomén. Zuhanyozni, mosni, tiszta ruhát venni jó esetben hetente szokott volt, de inkább két-háromhetente. Az ágyneműt gyakrabban cserélem, mint ahogy ő tisztálkodik. Mindegy. A sufnilakó fiatalember is szerette kérés nélkül használni a cuccainkat, tönkretette a ruhaszárítónkat, megolvasztotta a műanyag szűrőkanalunkat, illetve letört egy darabkát az egyik késünk pengéjéből (mert kábelt vágni ugye konyhakéssel kell), csak hogy a legjobbakat említsem, meg ő volt az, aki másfél órára bemotyózott a fürdőszobába, kádfürdőzni. Minden nap. Ez is sok volt már, az egyik srácnak elege lett, fogta magát, kiköltözött. Egy pár jött a helyére, Büdöske legjobb haverja, meg a barátnője, meglepő módon aranyosak, tiszták és intelligensek voltak, nem is értem, hogy haverkodhattak egy ilyennel, persze hamar rájöttek ők is, hogy emberünknek milyen remek szokásai vannak. Pár héttel később kiköltözött kedvenc lakótársunk, J, mert megunta azt, hogy a sufniban egyre többen és többen laknak (RontóPalkó mellé beköltözött a füves haverja, meg titokban a testvérkéje, amint a főbérlő megtudta, repültek, RontóPalkó seggét Büdöske mentette meg, kisírta, hogy ő hadd maradjon, majd Büdöske is beköltözött a sufniba). J helyére leköltözött N és É, az ő helyükre beköltözött egy román pár, csendesek és helyesek voltak, bár először kicsit megrémültem, annyi rosszat hallani, látni, olvasni itt a románokról, de szerencsére ők normálisak voltak. Karácsony előtt aztán Büdöskéhez és RontóPalkóhoz csatlakozott ButaPöszke is, emberünk szerintem sosem volt túl eszes, de a füvezés csak rontott az amúgy sem rózsás helyzetén, az IQ-ja nagyjából a lábméretével volt azonos, ez már ugye három ember a kb hat négyzetméteres sufniban (nem viccelek), ehhez még jött két hétre RontóPalkó barátnője, ekkor volt tehát a legdurvább a szitu, tizenhárom ember lakott a házban, erre a sok emberre egy fürdőszoba jutott egyetlenegy wc-vel, ami a fürdőszobában volt, tehát amikor RontóPalkó fürcsikézett, neked meg pisilned kellett, esélytelen voltál... Igen, volt, hogy másfél órát vártam egy k*rva fogmosásra.
A lényeg, hogy ezt a cécót, hogy egy ember kiköltözik, kettő jön a helyére, január végén untuk meg, akkorra már egér is volt a szobánkban, hála azoknak a lakótársaknak, akik szerették fél napokra nyitva felejteni a hátsó ajtót. Találtunk egy hirdetést, Greenwich-ben volt egy lakás, három hálószoba (szobánként hirdették a helyet), fürdő, külön wc, konyha, nappali ugyan nincs, annyi baj legyen, az előző két helyünkön sem volt. Elmentünk, megnéztük. Tetszett, kutyát is engedtek, ugyan felárral, de annyi baj legyen, kinyögjük valahogy. Mi voltunk az elsők, akik igent mondtak egy szobára. Ott helyben kérték készpénzben a foglalót, itt még nem volt gyanús a történet, gondoltuk, ügynökségtől így szokás bérelni. Azt mondta az ügynök, rákövetkező hétfőn mehetünk a kulcsokért, addigra lesz egy új ágy a szobában, meg két ruhásszekrény, ezt rá is írta a papírra, amin a foglaló átvételét rögzítette. Szerepelt rajta adminisztrációs díj, de az összeg helyét üresen hagyta, utólag írt be valami kétszázvalahány fontot, amit le akart még rólunk gombolni, itt már kezdett furcsa lenni a dolog, Pasi mondta is nekik, hogy megérdeklődi egy ügyvédtől, lehet-e ezt így, hogy utólag írja be az összeget és eleve nem is tájékoztat arról, hogy van x összeg adminisztrációs díj, na rögtön azt mondták, hogy akkor 40% kedvezmény jár a kolléga ballépése miatt. Innentől kezdve folyamatos "ballépések" következtek a James (igen, ki merem írni a nevét, mert úgysem ez a valódi neve) részéről, kezdve azzal, hogy Pasi hétfőn már a buszon ült és ment volna Greenwich-be a kulcsokért, amikor kiderült, hogy aznap nem kapunk kulcsokat. Kedd lett belőle, de az is úgy, hogy majdnem két órát csúszott emberünk. Az ágy addigra eltűnt, szekrények sehol, de James váltig állította, hogy lesz bútor másnapra. Én azt mondogattam, semmi gond, kicsit döcögősen indul a történet, de jó lesz ez. Péntek délelőtt költöztünk be, ágy sehol, szekrények sehol, az egész szobában volt egy darab komód. Míg én nekiálltam végigtörölni fertőtlenítős kendővel az összes felületet a szobában, Pasi nekiállt telefonon zaklatni az ügynökséget, hogy ugyan hozzák már legyenek kedvesek a beígért bútorokat. Közben gondoltam, berakok egy mosást, hát kiderült, hogy a mosógép nem működik. Moshattam kézzel a pokrócainkat, a szomszédot kértük meg, hogy dobja be a mosógépébe, hogy legalább tisztességesen ki legyen centrifugázva, mert kézzel normálisan kicsavarni két pokrócot elég nagy meló. Kipakolni nem tudtunk, nem volt hová, én csak ültem a szoba közepén és sírtam, este fél kilencre lett ágy, szekrények még mindig sehol. Akkor kezdhettük el összeszerelni Pasi íróasztalát, félig-meddig kipakoltunk, a ruháink nagyrésze maradt zsákokban. Este tizenegy után eldőltünk, épphogy leért a fejem a párnára (Pasi már indult, hogy lekapcsolja a lámpát), hallottuk, hogy kattan a zár, gondoltuk, oké, hazajött a lakótárs, majd reggel köszönünk neki, erre kopog az ajtónkon. Beengedtük, ő meg kb azt sem tudta, mi folyik ott, neki nem szóltak, hogy bárki is kivette ezt a szobát. Beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy már pár napja ott lakik, csak a baj van a lakással, semmi sem működik normálisan (tűzhely, mosógép, hűtő mögötti konnektor), nincs internet, pedig szerdára ígérték, hogy bekötik (nekünk rákövetkező hétfőt mondtak), meg az egész szerződés úgy, ahogy van, egy csapda, na én itt megint bőgtem, fél évre írtunk alá velük szerződést. A srác egyébként rendesnek tűnt, elmesélte, hogy az előző lakótársa elmebeteg volt (ténylegesen, nem költői túlzással élve), szóval kb menekülnie kellett. Beszélgetés közben előkerült némi pálinka, hajnalig iszogattunk és dumáltunk. Másnap tovább zaklattuk az úgynevezett ügynökséget, ígértek fűt-fát-virágot, ebből összvissz az internetet sikerült akkorra bekötni, amikorra ígérték, szekrényünk nem lett, a falra szerelt polcról lógtak a ruháink vállfákon, így éltünk két hónapig. A hűtő mögötti konnektor megszereléséhez kiküldtek egy embert, akiről kb öt perc után derült ki, hogy nem villanyszerelő, megkérdezte, van-e szigetelőszalagunk, azzal körbetekeri, aztán kész, mondtuk neki, hogy az úgy továbbra is életveszélyes, erre bevallotta, hogy hát ő igazából asztalos. További telefonálgatás, veszekedés következett, kiküldtek egy másik szerelőt, megcsinálta a konnektort, meg kiderült, hogy a mosógépnek nincs baja, csak vissza kell kapcsolni a biztosítékot, akkor kap áramot, ezt meg is tettük, fél óra múlva már pörgött a mosásunk (előtte meg kivágtunk az ablakon húsz fontot a mosodára, buszozni kellett, mert nem volt sétatávolságra egy sem, ráadásul marha drága volt). Ekkorra már elegünk lett, közöltük, hogy lelakjuk a kauciót meg az előre kifizetett hónapunkat, aztán bye-bye, április legelején lépünk.
Az egész történetet végigkövette Dé barátunk, akinek a testvére abban a szerencsés helyzetben van, hogy öt év itt tartózkodás után sikerült vennie egy házat. Nekik épp volt egy üres szobájuk, felajánlották, hogy béreljük ki, nekik szükségük van némi pluszbevételre, nekünk meg egy normális helyre, ahol szívesen látják a négylábút is. Jártunk már a házban, tetszett is, én el is kereszteltem Álomháznak.
Szombat óta itt élünk. A szoba frissen van tapétázva (mi választhattuk a tapétát, együtt vettünk polcokat, mindenről kikérték a véleményünket). Imádom. Mást nem is tudok róla mondani, nem találom a szavakat. Elkiabálni meg nem merek semmit. Maradjon ez ilyen jó!
2015. március 31., kedd
2015. január 2., péntek
Nem tűntem el
Élek.
Egyelőre ennyit mondhatok, meg annyit, hogy gazdagodtam pár jó élménnyel. Ezekből töltekezem, építgetem fel újra önmagam.
Új év, új lehetőségek. Azon dolgozom, hogy a rövidtávú céljaimat elérjem idén. Aztán majd kitűzök újakat, így lassan, de biztosan haladok. A hosszú távú terveken, célokon nem görcsölök. Minek? Először szeretnék helyrejönni anyagilag, testileg-lelkileg. Aztán lehet menni előre.
Egyszer majd lesz Odúprojekt 2.0. Egyszer majd Pasiból Férj lesz, ha ő is úgy akarja. Egyszer majd lesz gyerekünk is. De már nem aggódom azon, hogy harmincéves korom előtt legyen mindez. Ha úgy lesz, örülni fogok. Ha nem, akkor is. Csak legyen meg mindez. Mindegy, mikor.
Meglátom, lesz-e miről írnom. Egyelőre nem akarok. Csak gondoltam, illene jeleznem, hogy megvagyok még.
Egyelőre ennyit mondhatok, meg annyit, hogy gazdagodtam pár jó élménnyel. Ezekből töltekezem, építgetem fel újra önmagam.
Új év, új lehetőségek. Azon dolgozom, hogy a rövidtávú céljaimat elérjem idén. Aztán majd kitűzök újakat, így lassan, de biztosan haladok. A hosszú távú terveken, célokon nem görcsölök. Minek? Először szeretnék helyrejönni anyagilag, testileg-lelkileg. Aztán lehet menni előre.
Egyszer majd lesz Odúprojekt 2.0. Egyszer majd Pasiból Férj lesz, ha ő is úgy akarja. Egyszer majd lesz gyerekünk is. De már nem aggódom azon, hogy harmincéves korom előtt legyen mindez. Ha úgy lesz, örülni fogok. Ha nem, akkor is. Csak legyen meg mindez. Mindegy, mikor.
Meglátom, lesz-e miről írnom. Egyelőre nem akarok. Csak gondoltam, illene jeleznem, hogy megvagyok még.
Ide tartozik:
blogdolgok,
London
2014. október 17., péntek
...
álmodozom egy olyan életről, ami sosem lesz az enyém
egy házról, aminek az árából otthon négyet vehetnék
de első körben inkább csak egy olyan albérletről, ahol nem tíz emberrel kell osztoznom egy fürdőszobán
ahol nem kell dugdosnom a holmimat
mindezt úgy, hogy van tíz font a pénztárcámban. arra sincs pénzem, hogy hazamenjek. elsüllyedek szégyenemben.
a napló fedele bezárul. majd újra kinyitom, ha nem csak szégyenteljes dolgokról fogok tudni írni.
egy csődtömeg vagyok. egy semmi. egy nagy nulla.
egy házról, aminek az árából otthon négyet vehetnék
de első körben inkább csak egy olyan albérletről, ahol nem tíz emberrel kell osztoznom egy fürdőszobán
ahol nem kell dugdosnom a holmimat
mindezt úgy, hogy van tíz font a pénztárcámban. arra sincs pénzem, hogy hazamenjek. elsüllyedek szégyenemben.
a napló fedele bezárul. majd újra kinyitom, ha nem csak szégyenteljes dolgokról fogok tudni írni.
egy csődtömeg vagyok. egy semmi. egy nagy nulla.
2014. szeptember 24., szerda
Totál szívás
Még mindig nincs munkám, pedig már minden papírom megvan hozzá. Persze nem volt egyszerű. Májusban jöttem ki, ugye, vasárnapra esett pont a kiutazás, másnap bank holiday (munkaszüneti nap), kedd reggel (6-án) hívtam a JobCentre-t, 8-án NI interjú, azt mondták, hat héten belül megkapom a National Insurance Numbert. Ja. Csak éppen a landlady rossz címet írt a papíromra. Igen, a saját házszámát sikerült elírnia. Én meg vártam, vártam, sehol a levél. Június közepéig sem érkezett meg, itt már kezdtem aggódni, de a telefonszám, amit megadtak, kamu volt. Azazhogy felhívtam és nem vette fel senki. Többször, különböző napszakokban, hátha, de nem. Pasi rákeresett, hátha fórumokon, itt-ott talál némi infómorzsát, kiderült, hogy SENKI nem tudta elérni a hivatalt azon a számon. Felhívtam tehát őket a központi számon, ott adtak másik telefonszámot, ott elmondták, hogy hát ők telefonon nem tudják kiadni a számot. Töltsem le a megfelelő nyomtatványt, töltsem ki, postázzam el az ott megadott címre, aztán kiküldik. Viszont mivel nem voltam jó viszonyban az ottani lakótársakkal, meg már amúgy is tervben volt akkorra a költözés, úgy gondoltam, várok egy kicsit, és inkább az új címemre kérem a papírt. Elköltöztünk, rákövetkező hétfőn már a postán álltam sorba, kicsi kezemben a levéllel. Feladtam, és vártam. Eltelt egy hét, semmi. Eltelt két hét, semmi. Három hét után már zabos voltam, felhívtam megint a JobCentre-t, ugyanazt ismételgették, de legalább azt sikerült kiderítenem, hogy nem utasították el a kérvényemet (ritkán, de előfordul, hogy visszadobják), kaptam NI numbert, ki is küldték még június elején. Remek, akkor esélyes, hogy kidobták, hiába mentem át a mellettünk lévő Beauty Salonba érdeklődni, a landlady ugyanis az ő házszámukat adta meg.
Mindeközben állásinterjúkra járkáltam, sikerrel persze sehol sem jártam, mert NI nélkül nemnagyon akaródzott alkalmazni senkinek. Ehhez jött még, hogy beregisztráltam egy tanárokkal és oktatással foglalkozó munkaközvetítő ügynökséghez (érdekes egyébként, hogy itt egy cég nem saját maga hirdet, hanem ilyen közvetítőkön keresztül, ez kb olyan, minthogy te, Kedves Olvasó, bemész a helyileg illetékes munkaügyi központba, megmondod, hogy neked erre és erre kell ilyen és ilyen ember és a munkaügyi központ meghirdeti az állást a netes álláskereső portálokon, majd behívja az embereket interjúra, végül azokat, akiket ő megfelelőnek ítélt, beküldi hozzád próbanapra). Bementem interjúra, elkérték az összes papíromat, persze NI nem volt még mindig, csak referenciaszám. Kiderült, hogy kell erkölcsi bizonyítvány, angol is, magyar is, anélkül nem lehet itt gyerekekkel dolgozni, mondom oké, a magyart Piri mamáék elintézik, fordítást is kérnek, az angolt meg akkor az ügynökség, 52 font lesz, de ne aggódjak, ha most nem tudom kifizetni, majd levonják a fizuból, hát mondom, bocs, de most nekem erre nincs pénzem, épp azért kell a meló, mert éhkopp van. Aha, akkor majd átküldi a linket e-mailben még aznap, mert ez online megy. Nagy boldogan megyek haza, e-mail sehol. Eltelt egy nap, kettő, három, hát (kispöcsömet) ráírok a nőre, hogy mi az öregapja térde van, jön az e-mail fél nappal később, ja, bocs, elfelejtettem. Anyád. Link persze sehol, még másik két e-mailt kellett küldenem neki, hogy ugyan a linket küldje már, meg hogy mégis ki tudom fizetni előre, csak küldje akkor el a bankszámlaadatokat. Megjött a link, ki is töltöttem szépen az online adatlapot, minden sz*rságra rákérdeztek, kb még a lábméretem is kellett milliméterre pontosan. Mindegy, megcsináltam, írtam a nőnek, hogy oké, ez megvan, most vattafák, nem válaszolt. Eltelt egy hét, két hét, angol erkölcsi sehol, közben a magyart is visszadobták, mert Piri mama véletlenül a saját személyi azonosítóját (nem, nem igazolványszám, a másik) írta be az enyém helyett, de beküldték az enyémet, ki is van fizetve, megjön pikk-pakk és akkor mennek fordíttatni. Ne aggódjak.
Közben azért nem csak a körmömet reszelgettem, küldtem be máshová is önéletrajzot, fel is hívtak egy másik ügynökségtől, elmentem hozzájuk is interjúra, beregisztráltam, mondtam, hogy a magyar erkölcsim folyamatban, az itteni szintén, mondták, oké, rákérdeztem, hogy ha esetleg átvertek a másik helyen, akkor mennyibe kerülne náluk, ugyanúgy 52 font, remek, akkor még várok kicsit, hátha. Persze itt is sikerült egy töketlenkedő ügyintézőt kifognom, egészen konkrétan július közepe óta mostanáig képtelen volt felhívni a korábbi munkaadóimat, nekem hisztizik, hogy miért nincs referenciám, mondom neki, én megadtam minden adatot, e-mail címet, telefonszámot, mindkét korábbi főnököm beszél angolul, hívja fel őket. Másodszor is elkérte az adatokat, meg is adtam becsülettel.
Augusztus 30-án megérkezett a levelem az NI numberrel. Hétfőn mentem bankszámlát nyitni, azaz csak megpróbáltam, de ott, ahol akartam, nem sikerült, csütörtökre kaptam időpontot egy másik bankhoz, aznap lett számlám, pár napra rá, ahogy megjött a bankkártyám, hívtam az ügyintézőmet az ügynökségnél, hogy akkor MOST álljunk neki CRB-t kérni, küldte is a linket (tök más rendszerbe kellett belépni, mint az előzőnél), adatlap kitölt, oké, akkor most fizetnék. Ki is fizettem, négy héten belül meg is kapom, addig meg érvényes a magyar erkölcsim, amit időközben szerencsésen megkaptam fordítással, pecséttel. A CRB-t az online rendszerben végig nyomon tudtam követni a kapott referenciaszám alapján, 16-án reggel néztem meg utoljára, akkor azt írta, 15-én postázták. Tegnapelőtt reggel megkaptam. Tehát ELVILEG már semmi akadálya annak, hogy dolgozzak. Gyakorlatilag hiába hívom minden reggel az ügynökséget, nincs munka, egyébként is a referenciáim miatt hisztiznek még mindig. Most már ott tartok, hogy nem érdekel, szögre akasztom a diplomámat, vagy hazaküldöm Piri mamának, tojok a tanításra, elmegyek takarítani, vagy bolti eladónak, mittudomén. Az álmaimat meg önmagamat meg majd egy másik életben valósítom meg. De azért az ügynökség ingyenes továbbképzéseire eljárok. Legyen valami hasznom is belőlük.
Csak az a baj, hogy hiába küldöm be az önéletrajzomat napi szinten tíz-tizenöt helyre, interjúra nem hívnak be. Eleinte heti két-három állásinterjúm biztosan volt, most egészen konkrétan semmi. Pedig semmit nem csinálok máshogy.
Nem értem. Szó se róla, szeretem ezt az országot, csak ezt a majd-majd hozzáállást nem igazán szeretem. Minden négy-hat hét, mindenre várni kell, mindenért asztalt kell verni, mert elkeverik a dolgaidat, elfelejtik megcsinálni, aztán meg veled cirkuszolnak, vagy azért, hogy miért nem szóltál, vagy azért, hogy miért cseszteted őket naponta. Én most leginkább az utóbbit csinálom.
Hazamenni nem tudok. Nincs hová. Nincs választásom.
Mindeközben állásinterjúkra járkáltam, sikerrel persze sehol sem jártam, mert NI nélkül nemnagyon akaródzott alkalmazni senkinek. Ehhez jött még, hogy beregisztráltam egy tanárokkal és oktatással foglalkozó munkaközvetítő ügynökséghez (érdekes egyébként, hogy itt egy cég nem saját maga hirdet, hanem ilyen közvetítőkön keresztül, ez kb olyan, minthogy te, Kedves Olvasó, bemész a helyileg illetékes munkaügyi központba, megmondod, hogy neked erre és erre kell ilyen és ilyen ember és a munkaügyi központ meghirdeti az állást a netes álláskereső portálokon, majd behívja az embereket interjúra, végül azokat, akiket ő megfelelőnek ítélt, beküldi hozzád próbanapra). Bementem interjúra, elkérték az összes papíromat, persze NI nem volt még mindig, csak referenciaszám. Kiderült, hogy kell erkölcsi bizonyítvány, angol is, magyar is, anélkül nem lehet itt gyerekekkel dolgozni, mondom oké, a magyart Piri mamáék elintézik, fordítást is kérnek, az angolt meg akkor az ügynökség, 52 font lesz, de ne aggódjak, ha most nem tudom kifizetni, majd levonják a fizuból, hát mondom, bocs, de most nekem erre nincs pénzem, épp azért kell a meló, mert éhkopp van. Aha, akkor majd átküldi a linket e-mailben még aznap, mert ez online megy. Nagy boldogan megyek haza, e-mail sehol. Eltelt egy nap, kettő, három, hát (
Közben azért nem csak a körmömet reszelgettem, küldtem be máshová is önéletrajzot, fel is hívtak egy másik ügynökségtől, elmentem hozzájuk is interjúra, beregisztráltam, mondtam, hogy a magyar erkölcsim folyamatban, az itteni szintén, mondták, oké, rákérdeztem, hogy ha esetleg átvertek a másik helyen, akkor mennyibe kerülne náluk, ugyanúgy 52 font, remek, akkor még várok kicsit, hátha. Persze itt is sikerült egy töketlenkedő ügyintézőt kifognom, egészen konkrétan július közepe óta mostanáig képtelen volt felhívni a korábbi munkaadóimat, nekem hisztizik, hogy miért nincs referenciám, mondom neki, én megadtam minden adatot, e-mail címet, telefonszámot, mindkét korábbi főnököm beszél angolul, hívja fel őket. Másodszor is elkérte az adatokat, meg is adtam becsülettel.
Augusztus 30-án megérkezett a levelem az NI numberrel. Hétfőn mentem bankszámlát nyitni, azaz csak megpróbáltam, de ott, ahol akartam, nem sikerült, csütörtökre kaptam időpontot egy másik bankhoz, aznap lett számlám, pár napra rá, ahogy megjött a bankkártyám, hívtam az ügyintézőmet az ügynökségnél, hogy akkor MOST álljunk neki CRB-t kérni, küldte is a linket (tök más rendszerbe kellett belépni, mint az előzőnél), adatlap kitölt, oké, akkor most fizetnék. Ki is fizettem, négy héten belül meg is kapom, addig meg érvényes a magyar erkölcsim, amit időközben szerencsésen megkaptam fordítással, pecséttel. A CRB-t az online rendszerben végig nyomon tudtam követni a kapott referenciaszám alapján, 16-án reggel néztem meg utoljára, akkor azt írta, 15-én postázták. Tegnapelőtt reggel megkaptam. Tehát ELVILEG már semmi akadálya annak, hogy dolgozzak. Gyakorlatilag hiába hívom minden reggel az ügynökséget, nincs munka, egyébként is a referenciáim miatt hisztiznek még mindig. Most már ott tartok, hogy nem érdekel, szögre akasztom a diplomámat, vagy hazaküldöm Piri mamának, tojok a tanításra, elmegyek takarítani, vagy bolti eladónak, mittudomén. Az álmaimat meg önmagamat meg majd egy másik életben valósítom meg. De azért az ügynökség ingyenes továbbképzéseire eljárok. Legyen valami hasznom is belőlük.
Csak az a baj, hogy hiába küldöm be az önéletrajzomat napi szinten tíz-tizenöt helyre, interjúra nem hívnak be. Eleinte heti két-három állásinterjúm biztosan volt, most egészen konkrétan semmi. Pedig semmit nem csinálok máshogy.
Nem értem. Szó se róla, szeretem ezt az országot, csak ezt a majd-majd hozzáállást nem igazán szeretem. Minden négy-hat hét, mindenre várni kell, mindenért asztalt kell verni, mert elkeverik a dolgaidat, elfelejtik megcsinálni, aztán meg veled cirkuszolnak, vagy azért, hogy miért nem szóltál, vagy azért, hogy miért cseszteted őket naponta. Én most leginkább az utóbbit csinálom.
Hazamenni nem tudok. Nincs hová. Nincs választásom.
Ide tartozik:
London,
Munkanapló
2014. szeptember 8., hétfő
Heti mottó #30
"A kutyák valahogy képesek megtalálni az embereket, akiknek szükségük van rájuk. És betölteni egy űrt, amiről nem is tudtuk, hogy van nekünk."
Kutyi tegnap délelőtt szerencsésen megérkezett Londonba. Szerveztük már egy ideje a dolgot, az eredeti terv az volt, hogy Piri mamáék fogják kihozni, de technikai problémákba ütköztek, szóval gőzerővel nekiálltak futárt keresni, olyat, aki viszonylag rövid idő alatt megteszi a Budapest-London távot (repülővel egyrészt körülményes lett volna kihozatni, mert nem sok légitársaság vállalja, másrészt rettenetesen drága, bár ő minden pénzt megér). Találtak is, a HunParcel (és ez itt most a reklám helye) korrekt áron vállalta, hogy bő egy nap alatt ideérnek vele, csak a papírokat intézzük el. Minden oltása megvolt már, csak a féregtelenítést kellett újra kérni, mert arra vonatkozóan elég szigorú szabály van, öt napnál nem lehet régebbi, szóval 5-én újra megkapta a tablettáját, pecsétet, aláírást az útlevelébe, 6-án, azaz szombaton reggel 7-kor meg már a futár autójában csücsült a kis hordozójában. Durván 30 órát utazott, nem tudom, milyen időközönként álltak meg vele, nem kérdeztem rá, a sofőr szerint minden rendben ment, jól viselte a tortúrát, csak annyira meg volt rémülve, hogy nem mert enni, de még inni sem (hála az égnek, nem hányt, bár Piri mami előrelátó volt, csomagolt mellé egy rakás papírtörlőt, de csont száraz volt az összes, onnan tudom, hogy nem volt gond), úgyhogy az volt az első dolgom, hogy elé toltam egy tál vizet, a felét azonnal belefetyelte, aztán nekilátott, hogy felfedezze a házat. Egy órával később már a parkban hajkurászta a varjakat meg a vadludakat, rettentő büszke volt magára, mert minden tollast bekergetett a vízbe, nagy peckesen sétált a tavacska partján.
Azóta két séta között vagy a mi ágyunkban, vagy a kutyaágyban fetreng, alszik, vagy csak szimplán lustul, amikor rájön az ötperc, puszit oszt, de olyan sokat, hogy meggyőződésem, hogy most így próbálja bepótolni az elmúlt négy hónapot (négy hónap, három nap, hogy pontosak legyünk).
Nyugodt, nem hangoskodik, nem hisztizik (szóval gyakorlatilag ugyanolyan jólnevelten viselkedik, mint annakidején az Odúban), minden lakótársnak örült, a landlordunkat meg szó szerint körberajongta, mintha tudná, hogy nagyrészt az ő jóindulatának köszönhető, hogy itt élhet.
Szóval Őfelsége, II. Artemis, a Puha Bézs Kutyaágy királynője köszöni szépen, remekül érzi magát (és követeli, hogy szeressem, úgyhogy ömlengés off). Ha esetleg szeretnéd, Kedves Olvasó, hogy nevezett ebzet saját Facebook-oldalt kapjon, kommentben jelezd, kérlek!
Kutyi tegnap délelőtt szerencsésen megérkezett Londonba. Szerveztük már egy ideje a dolgot, az eredeti terv az volt, hogy Piri mamáék fogják kihozni, de technikai problémákba ütköztek, szóval gőzerővel nekiálltak futárt keresni, olyat, aki viszonylag rövid idő alatt megteszi a Budapest-London távot (repülővel egyrészt körülményes lett volna kihozatni, mert nem sok légitársaság vállalja, másrészt rettenetesen drága, bár ő minden pénzt megér). Találtak is, a HunParcel (és ez itt most a reklám helye) korrekt áron vállalta, hogy bő egy nap alatt ideérnek vele, csak a papírokat intézzük el. Minden oltása megvolt már, csak a féregtelenítést kellett újra kérni, mert arra vonatkozóan elég szigorú szabály van, öt napnál nem lehet régebbi, szóval 5-én újra megkapta a tablettáját, pecsétet, aláírást az útlevelébe, 6-án, azaz szombaton reggel 7-kor meg már a futár autójában csücsült a kis hordozójában. Durván 30 órát utazott, nem tudom, milyen időközönként álltak meg vele, nem kérdeztem rá, a sofőr szerint minden rendben ment, jól viselte a tortúrát, csak annyira meg volt rémülve, hogy nem mert enni, de még inni sem (hála az égnek, nem hányt, bár Piri mami előrelátó volt, csomagolt mellé egy rakás papírtörlőt, de csont száraz volt az összes, onnan tudom, hogy nem volt gond), úgyhogy az volt az első dolgom, hogy elé toltam egy tál vizet, a felét azonnal belefetyelte, aztán nekilátott, hogy felfedezze a házat. Egy órával később már a parkban hajkurászta a varjakat meg a vadludakat, rettentő büszke volt magára, mert minden tollast bekergetett a vízbe, nagy peckesen sétált a tavacska partján.
Azóta két séta között vagy a mi ágyunkban, vagy a kutyaágyban fetreng, alszik, vagy csak szimplán lustul, amikor rájön az ötperc, puszit oszt, de olyan sokat, hogy meggyőződésem, hogy most így próbálja bepótolni az elmúlt négy hónapot (négy hónap, három nap, hogy pontosak legyünk).
Nyugodt, nem hangoskodik, nem hisztizik (szóval gyakorlatilag ugyanolyan jólnevelten viselkedik, mint annakidején az Odúban), minden lakótársnak örült, a landlordunkat meg szó szerint körberajongta, mintha tudná, hogy nagyrészt az ő jóindulatának köszönhető, hogy itt élhet.
Szóval Őfelsége, II. Artemis, a Puha Bézs Kutyaágy királynője köszöni szépen, remekül érzi magát (
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
