Öt, kilenc, öt - A jógáról

Azaz ötszázkilencvenötödik (anyámborogass) bejegyzés.
Egyik nap, mikor Ledérkém nálam ebédelt, megkérdezte hogy volna-e kedvem vele jógázni, merthogy van egy fölös háromalkalmas bérlete és rám gondolt, mert hogy én minden ilyenre kapható vagyok. Hát perszehogy kapható vagyok. Jó, akkor kedden kéne mennünk, ha nekem is jó, majd még megbeszéljük, mikor meg hogyan.
Kedden délután ötre jelentkeztünk be végül, Ledér még délelőtt hívott, hogy legyek szíves, adjak neki kölcsön egy pár zoknit, mert elfelejtett hozni. Vittem zoknit, negyed ötkor futottunk össze a Baross utcai villamosmegállóban, onnan mentünk a Katona József utcába. És akkor arról a másfél óráról is mesélek végre.
Fontos megjegyeznem, hogy rózsaszín pólót viseltem fekete cicanadrággal, a nővérem pedig lilát, szintén fekete cicagatyával. Bementünk a terembe és rögtön találtunk két szőnyeget egymás mellett, egyik lila volt, a másik rózsaszín. Perszehogy elfoglaltuk, az oktató srác jót mulatott rajtunk, hogy a szőnyeghez öltöztünk, de igazából tök véletlen volt. Vagyis inkább a sors keze. Ami ezután jött, arra nincsenek szavaim. Nem fájt, bár a legtöbb gyakorlat meglehetősen kényelmetlen volt. Akadt sikerélmény és kudarc is, de nem keseredtem el, mindenki elkezdte valahol, meg egyébként is biztattak sok jóval és egyébként is már másfél óra után érzékeltem, hogy ez nekem jó. Az van ugyanis, hogy gyerekkorom óta kiáll az egyik csigolyám(szaknyelven banyapúpnak becézzük). Na az a csigolya szépen visszament a helyére és úgy is maradt, úgyhogy volt púp, nincs púp.
Sokkal könnyebb minden és a lelkemnek is jót tett, úgyhogy mindenképp megyek még!

Képtelen vagyok kiverni a fejemből.

Sínen vagyok...

Nem, nem utazom. Még. Majd egy hét múlva, de akkorsem vonattal (Ráckeve megint, hála Viának). Helyrebillentem lelkileg, szóval ne aggódj, Kedves Olvasó! Minden rendbejön hamarosan, és akkor viszlát éjszakai pánikrohamok, meg séta közbeni sírógörcsök, nem beszélve a Piri mamával való összeveszésekről. Részleteket nem árulhatok el, de napokon belül megint színesben látom majd a világot. Apropó színek, vettem egy rózsaszín blúzt. Rózsaszínt. Én. Ráadásul úgy, hogy senki sem beszélt rá. Öregszem? (Ledérkém erre rögvest rávágná, hogy igen, valószínűleg öregszem)

...

Nem akarok megint szétesni, de már nincs az a ragasztó, drót, habarcs, akármi, ami összetartana. Valaki hozzon egy kiskanalat és szedjen össze, mert egyedül nem megy. Csak az a baj, hogy magamat is nehezen viselem el...
Üvölteni tudnék, de inkább befogom. Sírnék, de mosolyt erőltetek magamra, hogy mások  ne lássák, hogy Ő ne lássa, miként őrlődöm, hogy rágom magam. Van elég baja neki is, hiszen nemrég hullott darabokra az élete. Jó, hogy mellettem van, de félek, hogy látni fogja, ahogy összetörök. Őt féltem, nem magamat, mert nem ránthatom magammal, mert ő nem rántott magával (és nem tudja, mennyire hálás vagyok ezért). Belém kapaszkodik, értem él, de én nem kapaszkodhatok most belé, mert épphogy tartja magát. De ő erős, erősebb, mint én, és akkor is mosolyog, mikor minden ellene van. Azt mondogatja, majd lesz valahogy, várjuk ki, mit hoz a holnap. Én meg csak számolgatom a napokat, feszegetem a saját határaimat, közben tűröm a vélt és valós pofonokat. Tartom magam, hogy ő ne omoljon össze. Igyekszem apróságoknak örülni, de lassan már nem lesz minek, mert napról-napra szürkébbnek látom a világot. Csak akkor telik meg színekkel, ha ő mosolyog.

Szar ügy

Nemrég olvastam valahol, hogy Budapesten napi 40 tonna kutyagumi gyűlik össze. Ebben, Kedves Olvasó, valószínűleg élen jár a VIII. kerület. Én, mint itt élő ember, vagyis kutyatulajdonos, ezt tapasztalom. Ha lemegyek Arival, sokszor legszívesebben mindketten visszafordulnánk, hiszen lépten-nyomon más kutyák "csomagjaiba" botlunk. Én undorodom tőlük, a kutyámnak meg talpalatnyi helye sincs, ahová ő lepottyanthatná a saját szemetét, amit én, mint felelősségteljes gazdi, összeszedek egy sima, egyszerű, teljesen hétköznapi nejlonzacskó segítségével. 
Persze általában csak egy zacskó van nálam. Így volt ez ma délelőtt is, amikor lementünk egy gyors csurgatásra. Elcsattogtunk a sarokig, onnan tovább, szépkisasszony pisilt, aztán pottyantott. Zacsi előránt, cucc felszed, kukába dob. Megyünk visszafelé, megint potyogtat, mondom remek, jöhetek le mégegyszer, hogy összeszedjem. Alighogy kimérgelődöm magam, egy nő rámförmed, hogy ugye nem akarom otthagyni? Mondom nem, épp most morogtam egy sort, hogy miért nem hoztam több zacskót, ugyanis egyet épp az imént használtunk el, de ne aggódjon, felviszem a kutyát, aztán visszajövök és összeszedem. Na, jött a negyedórás litánia arról, hogy mások milyen felelőtlenek, mennyire nem törődnek a kutyájuk szemetével. A szentbeszédet végighallgatta egy arra járó hajléktalan (az a mindenes típus, aki bevásárlókosárral, vagy legalábbis óriási, teletömött cekkerrel mászkál). Előszedett egy üres zacskót és a kezembe nyomta, én meg nem győztem megköszönni. Felkapkodtam a motyót, mindenki örült, de én elgondolkodtam.
Nekem természetes, hogy ha lemegyünk, összeszedem a kutyagumit. Sok kutyatulajdonosnak szintén. Emlékszem, ahogy M-mel ücsörögtünk a Kobuci kertben, beletúrt a zsebébe és a kezébe akadt valami. "Jé, kakizacsi! Mindig találok egyet valahol." Ami azt illeti, én legutóbb a táskámban találtam nem egyet, de mindjárt hármat, ugyanis amit nem használok el, azt oda spájzolom.
Ha mégis ennyire természetes sokmindenkinek, hogy felszedi, miért hever a járdán, az út közepén, a fűben, az árokban, a lépcsőkön? Ennyi kóbor kutya NINCS a városban (ami azt illeti, én nyolc év alatt, mióta itt élek, még egyet sem láttam), engem senki ne szédítsen azzal, hogy ők csinálják az utcán a mocskot. Nem beszélve a parkokban kijelölt kutyafuttatókról. Senki sem megy be és nem szedi össze. A Kéthly Anna téren (bár az már egy másik kerület, de egy időben elég sűrűn jártam arrafelé) nem lehet megmaradni, mert BŰZLIK az egyébként rém igényes, kavicsokkal felszórt, szépen körbekerített rész, amit a négylábúaknak jelöltek ki. A Kálvária téren hasonló a helyzet, és igen erős a gyanúm, hogy másutt is. 
Ilyenkor persze kit vesznek elő? Azt, akit éppen látnak, és urambocsá' , sz*rik a kutyája. Ha felszedi, ha nem, kap. Minimum leordítást.
Komolyan mondom, nem kerül semmibe. Nem kell csillivilli, színes-szagos, méregdrága kakizacsi, amit külön erre a célra árulnak. Bőven megteszi az olcsó kis tekercs a százforintos boltok valamelyikéből, vagy az a zacskó, amiben a zsömlét, vagy a zöldséget hozzuk haza a boltból. Nem nagy ügy, az ember felhúzza a nejlont a kezére, összeszedi a kis kupacot, aztán kifordítja a zacsit, csomót köt rá és bedobja az első, útjába kerülő kukába. Na igen, a kuka már egy másik történet, külön postot lehetne írni arról is.
A lényeg, hogy arra kérem a tisztelt kutyatulajdonos Olvasóimat, legyenek szívesek, kövessék a jó példát, szedjék fel a kutyapiszkot! Akik eddig is felszedték, tegyék ezután is, járjanak elől azzal a bizonyos jó példával!
Talán egy pöttyet tisztább lesz így a Város.